Mivel másképpen kezeljük a konfliktushelyzeteket (én olaszosan kiabálok, dobálózom és telefontcsapkodok; ő csendben ül és néz, mintha mi sem történne) az apróságból fakadó nézeteltéréseket is hajlamosak vagyunk -főleg időben- eltúlozni, és így elnyújtani az össze-vagyunk-veszve állapotot. Ami furcsa módon aztán mégis elmúlik magától egyik pillanatról a másikra. Leginkább azért, mert utálunk összeveszve lenni egymással, és nem tudunk igazán haragudni a másikra, mert ilyenkor saját magunkat is rosszul érezzük. Elméletünk szerint egy kapcsolatban azért kell dolgozni, hogy a másik, akit szeretünk boldog legyen, mert ha ő boldog és erős, akkor minket is azzá tesz. De minden kapcsolatban vannak vitás helyzetek, ezért sokkal inkább az számít, hogyan oldjuk meg ezeket, nem pedig az elkerülés. (Az mesterséges elfojtás volna.)
És pár hete nagyon izgalmasan alakult a dolog -ezért némiképp közszolgálati céllal osztom meg-, mert hivatalosan még nem múlt el minden sérelem, de azért bárhogy is van, mindig jól esik a másik simogatása és bújása és persze a szexkezdeményezése is. Így alakult, hogy már javában készültünk egymásra a testünkkel, fejben még nem bocsátottuk meg a semmiséget, és elkezdtünk egymással úgy beszélgetni, mint a szeretők, akik végre egymás karjaiban élvezhetik a szabadságot, nem pedig a hülye férj és hülye feleség problémázásával kell törődni. Elkezdtük mondani, miért viselkedett hülyén a férj/feleség, és hogy ő, a szeretőnk milyen csodákat nyújt nekünk, és milyen boldogok vagyunk mellette. Aztán ahogy a testünk közelebb került egymáshoz, előjöttek a szép dolgok is, hogy azért a férjem/feleségem is milyen jó, milyen szép, milyen izgató (csak néha egy kicsit megbolondul). És még közelebb kerültünk, összeforrtunk, és belém hatolt. És szex közben jött az újabb fordulat. Már úgy hívtuk egymást, ahogy csak mi szoktuk, már szerelmesen beszéltünk egymáshoz, és elhangzott a boldog mondat az ő szájából: Hát te vagy az? De jó, hogy te vagy az…

Az ágyon heverésztünk. Pár perce még aludt, de nem tudtam kivárni, hogy felébredjen, úgyhogy megcsiklandoztam a száját. Ásítozva beszélgettünk és a mellem simogatta közben. Úgy döntöttem, kezdeményezek, és félrehúztam a melltartóm a pulóverrel együtt a bal mellemről. Tetszett neki, hogy a mellbimbón összeráncosodott és keményen ágaskodott a meleget adó tenyere felé. Azt mondta, nem szabad bedőlni egy mellbimbónak. Odanyúltam, hogy az ujjait összeszorítsam rajta. Szeretem, ha a mellbimbómba csípnek, vagy húzkodják -ilyenkor mindig gyönyörködöm a finom, komótos ringásában, mintha az anyaföldet mozdítaná az a kéz. Tovább beszélgettünk, de semleges dolgokról. Nem kértem, hogy szorítsa erősebben, vagy húzza jobban, de a kezemmel mutattam az irányt. És be kellett húnynom a szemem, mert már magába akart szívni a lustán ébredező vágyunk. Láttam, hogy a csípőjét ütemesen a takaróba fúrja. Játszani támadt kedvem. Mivel egymással szemben feküdtünk, de a fejünkkel átellenben, úgy döntöttem, hogy a szó szerinti játékkal csábítok tovább. Megszabadultam a ruháimtól, és a kezem a pinámra csúszott. Simogatni kezdtem, széthúztam az ajkait, mutogattam neki, mindezt karnyújtásnyira az arcától. A térdem környékét nyalogatta és pislogás nélkül figyelte a kezem mozdulatait. Közelebb toltam magam, ő is közelebb nyomakodott. Elérte volna a pinám, de leragadt a combom belső részén. Tovább nyaldosta a bőröm. Most akkor ki játszik kivel? Elvesztettem az öntudatom, hirtelen a szájába akartam dörgölni a vággyal átitatott pinám, de most ő nem fogadott. Egészen föléhajolt a szájával, és éreztem a forró leheletét a csiklómon. Nem tudtam kivárni, ő sem. Belenyalt és belefalt. Káprázatos volt. És arra gondoltam, akkor és ott, hogy én is puncit akarok nyalni. Mert ez a világ legizgalmasabb dolga. Ő akarta ennyire, vagy én vártam túlságosan? Mintha magamévá tettem volna a vágyát, és már helyette, vagy vele együtt, vagy az ízlelőbimbói által akartam belekóstolni végre abban a csodába, ami bennem lüktet.

Vajon kell elmélkedni arról, hogy milyen hosszú a jó előjáték? Mert erről is olvastam egy statisztikát, és pl. a britek kiemelkedően sokáig húzzák a szex előtti bemelegítést, amire nyilván büszkék -az elemző legalábbis ezt éreztette a cikkben. (Kicsit sok bulvárlapot olvasgatok mostanában.) De nem értem, hogyan lehet statisztikát készíteni az előjáték időtartamából, amikor az pontosan azokat a perceket -órákat- fedi, amikor fogalmam sincs, mennyi ideje tart és egyáltalán, hogy mi történik rajtunk kívül. És elképesztően élvezem, amikor a legfurább pózokban nyúlunk egymáshoz, és bármilyen módon, csak simogatni akarjuk egymást. Tulajdonképpen imádom az előjátékot. Bármeddig tart, és bárhogy zajlik. Mert mindig pont olyan hosszú, amilyenre éppen vágyunk. És ha 10 másodpercig tart, mert pasi úgy nézett rám, hogy 10 másodperc múlva már bennem van és csak épphogy le-, félre- és előhúzzuk, amit kell. Ha nem élvezném ennyire a szex többi formáját, azt mondanám, hogy ezek a hirtelen felindulásból elkövetett behatolások a kedvenceim. De sosem nyilatkoznék ilyen felelőtlenül, hiszen a másik véglet legalább “ennyire”. Sosem gondolkozom azon, hogy most miért nem nyalt, pedig én szoptam, és fordítva. Nem hinném, hogy van értelme mérlegelni. Egyébként is jellemzően kézzel szoktuk egymást megpuhítani és aztán megkeményíteni, és az orálmániánkat csókok formájában éljük ki. Nem tudom, lehetne-e még többet csókolozni közben, és ettől hogyan lehet ennyire megkívánni a másikat… A lényeg, hogy a kezünk, a lábunk, a testünk és a szánk -mindenünk mozgásban van, körbejárjuk egymást, miközben azt sem tudom, melyik az én testrészem és melyik az övé. Csak hallom, ahogy nyög és érzem, hogy egy kéz megállás nélkül simogatja és nedvesíti a puncim. És ahogy próbálom szavakba önteni a töredékét annak, ami a szex előtti pillanatokban megtörténik velünk, tényleg nem tudom, milyen statisztikák készíthetőek az előjáték természetéről.

Megnézzük a nőket, amikor együtt vagyunk. Nem úgy, hogy erről szólnak a randik, csak néha, ha kedvünk van. Ha valami zsúfolt vagy puccos helyre megyünk. Ha az esténknek túlfűtött hangulata van. Csak figyeljük a felvonuló nőket és megvitatjuk, melyiküket csábítanánk el szívesen pár édes órára. Ahogy telik az idő, egyre izgatottabbá válunk tőle. Az egyik kedvenc előjátékunk. Pedig nem azért csináljuk, mert komolyan felmerülne, hogy meghívjunk valakit magunk közé. Fantáziálunk róla, de komolyan egyikünknek sincs igénye másikra. Az, hogy együtt csinálunk ilyesmit, mámorító érzés. Valahogy ilyenkor sokkal erősebben tudatosodik bennem a kapcsolatunk. A kettőnk egysége. Egy olyan egység, ami mindig ott van mögöttünk, de tényleg igaz, hogy hajlamosak vagyunk ezt túlságosan természetesnek venni, miközben olyan természetes, hogy így vagyunk. Csak könnyű elfelejteni, hogy milyen volt nélküle, mert mindent áthat a jóérzés. És ahogy ez a jóérzés hirtelen elárasztja a kalandos esténket, az utánozhatatlan. Talán olyasmi, mint amikor azt hiszed, hogy zuhansz, de ráeszmélsz, hogy ott van a hátadon egy ejtőernyő, úgyhogy nyugodtan élvezheted a repülést. És mi boldogan repkedünk nőkről párokra, párokról nőkre, miközben boldoggá tesz minket az érzés, hogy közben egy pillanatra sem engedjük el egymás kezét. Aztán jöhet a szex