Ha nem vagy profi fotós vagy netán paparazzó, akkor valószínűleg nem hordod mindig magaddal a fotómasinádat. Mégis ennek ellenkezőjéről győznek meg nap mint nap a közösségi oldalakon látható, egyre valószerűtlenebb helyszíneken pózoló lelkes, exhibicionista fiatalok. Bejegyzések itt az iwiw.tw oldalon, iWIW csajok: 01 02 03 04 05, myVIP csajok 06 07 08 09 10.
Nem az a baj, ha valaki szívesen megörökíti élete és talán még szűkebb-tágabb környezetének minden apró mozzanatát, sokkal inkább lehet kellemetlen az, ha ezt nyilvánosságra is hozza. Mert amíg a néha kompromittáló, olykor vicceskedő, máskor meg csak égő fotók a fiók mélyén lapulnak, vagy épp, a korral haladva, a fényképezőgép memóriakártyáján csücsülnek, addig még képezhetik móka tárgyát. Borongósabb napokon elő lehet venni, jókedvvel forgatva őket, bele-belelapozva velük együtt a régi emlékekbe, bohóságokba is. De mi a helyzet az olyan fotókkal, amik készültekor talán még sem a fotós, sem a fényképezett nem gondolta volna, hogy egyszer ezek a dokumentumok önálló életre kelve, gyakran látogatott weboldalakon mutogatva magukat szégyent hoznak gazdáik fejére?
Azt mondom, szégyen, pedig lehet, hogy ennek a szónak árnyaltabb változatait is említenem kellene. Semmi szégyellni való nincs ugyanis abban, ha valaki ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy buliba menet a fürdőszobai készülődését és ruhapróbáját a lehető legalaposabban megörökítse, majd a teljes mű elkészültével önjelölt modellként mosolyogjon az objektív lencseszemébe.
Nem szégyenteljes, csak furcsa. Vagy mennyire spontán az olyan ellesett pillanat, ahol bikiniben feszítő, édes lolita-arcú tinilányok pózolnak épp a semmi közepén, közvetlenül vasúti sínek tőszomszédságában?
Értem én, hogy kirándulás, meg szép tájak és természetjárás, meg egy csipetnyi magamutogatás, de biztos szükséges az ilyen szárnyaszegett próbálkozásokat közkinccsé tenni? Vagy, hogy a személyes kedvencemet említsem: mi lehet annál elragadóbb, mint ha az áldott karácsonyi ünnepek közeledtével megjelenik a pénzzel díszített karácsonyfa?
Mert lássuk be, csak önmagában a legyezővé terített pénzcsokorral pózolni már nem menő, hiszen nagy az esély rá, hogy ilyent már láttunk valahol, valakinél. Tehát ez már nem jó, több kell. És nemcsak hogy több, de extravagánsabb, polgárpukkasztóbb, meghökkentőbb. Ötletekben pedig nincs hiány.
Komolyan kezdem azt érezni, hogy elindultam a lejtőn, és nincs megállás a sablonos átlagember kategóriájáig. Repertoáromban sehol egy csücsörítős száj, sehol egy túlvilágira montírozott kép, de hiánycikk a saját magam által készített, változatos és főleg újító szókinccsel dolgozó, magamat dicsőítő feliratokkal ellátott fotó is, amin persze a főszereplő is én vagyok. Két választásom van: vagy most rögtön kimegyek a fürdőszobába előkészülni az első home made – és self made – portfolióm összeállításához, vagy megpróbálok beletörődni a megváltoztathatatlanba, abba, hogy én már csak amolyan maradi értékrenddel bíró, a fotózást elsősorban nem művészetként, csak hobbiként, szeretetből űző vakuzó-kattintgató maradok. (Graffiti)