De Sade pennája

Forgószék és irónia a Bárkában. Bemutatták be a Bárka színházban Doug Wright darabját, mely a hírhedt De Sade márki életének elmegyógyintézetben töltött éveiben játszódik, aki az 1700-as évek második felében a szexualitást, a perverziót egyfajta romlottságot megidéző filozófiába csomagolta, és a közönségnek obszcén regényeiben feltálalta.
A szadizmus, mint fogalom, az ő nevéből származik, és amellett, hogy perverzióit kiélve másokat is romlásba döntött, csak olaj volt a tűzre regényeinek koránt sem szalonképes történetei, az akkori képmutató társadalom szemében. E sajátos figura, akinek élete vetekszik különböző gyilkosok és népirtók sorsával, közel sem mutat velük hasonlóságot, hiszen Sade valahol az őrület, a kéj, a testi és lelki örömök birodalmának törékeny egyensúlyát próbálta megalkotni: először talán csak ösztönből, később aztán egyre tudatosabban. A tudatosság vezetett később teljes erkölcsi és filozófiai mélypontjához, ami az ő esetében a tökéletes esszencia saját lényének és életének teljessé tételében.

Wright darabja a márki életének azon pontján játszódik, amikor a király védelme nevében diliházba zárják. A király védelme Sade esetében kissé ironikus színezetet kapott, ugyanis arról volt szó, hogy nemesi származása miatt nem volt ildomos őt csak úgy börtönbe zárni, így kapta meg a király védelmének titulusát, ami persze ugyanúgy rabságot jelentett. A márki esetében a védelem a társadalomra értendő, mivel Sade-ot a romlottsággal tették egyenlővé, s olyan emberként tekintettek rá, akinek semmi keresni valója az társadalomban. Sade életének tetemes részét töltötte börtönökben és a már említett charentoni elmegyógyintézetben.
Bárka már korábbi bemutatói kapcsán is bebizonyította, hogy Seress Zoltán igazgatásával a színház végre új vizekre hajózott, és az utóbbi évek darabjainak nehézkes alapértelmezéseiből, egy koncepcióban gazdagabb, de mégis a periférián egyensúlyozó színházzá alakult. Kellett a vérfrissítés, és kellett a repertoár újraértelmezése, hogy a színház kilábaljon abból a művészi idegenkedésből, mely az utóbbi években egyre inkább előtérbe került.

A március 13-i bemutató is ehhez az új szellemiséghez igazodott, amiben a márki igazsága és törvénye egyfajta önpusztító vetületként izzott végig az előadáson. A történet lényegében az alkotás, a szabadság iránti olthatatlan vágy, és annak sötétebb árnyalataink értelmezése. Vajon joga van-e az embernek saját lényének kibontakoztatásához, ha ezzel egy másik embernek okoz szenvedést? Vajon a perverz örömök filozófiája az emberi jellem szerves részét képezik, vagy ez csak az őrület egy holtága? De Sade (Mucsi Zoltán) és az intézet abbéja (Telekes Péter) ellensúlyozza a vallás és filozófia e kettőségét, a jó és gonosz egyszerűbb, és mégsem felszínes értelmezését, és a minduntalan győzedelmeskedő gonosz mindent elsöprő erejét. Ám vajon mindig a gonosz győzedelmeskedik? Az abbé szentimentalizmusa koránt sem az, bár annak tűnik első látásra; és a márki obszcenitása sem velejéig romlott. Két ember indul el egy közös úton, melynek során megvívják csatáikat, közben formálódnak, ám amíg a márki mindinkább kiteljesedik, mindinkább erősebbé válik, addig az abbé természetéből fakadóan visszaretten, és elkerülhetetlen bukása is inkább az irónia felszínén tartja, mint a tragédia mocsarába rántja le. A márki és az abbé küzdelme, mely a fogoly „műveinek” tartalmából ered, csak látszólagos vita: itt filozófia és racionalizmus kardoskodik egymással, emberség, és embertelenség pro és kontra. A darab adta két színész közötti párbeszédek dramaturgiája a színháztörténelem egyik izgalmas adaléka, és a Sade-ot megformáló Mucsi Zoltán karaktere a gúny és humor, a pökhendiség és társadalmi kritika állandó pocskondiázásából táplálkozó egyvelege. A történet „folyékonysága” abból ered, hogy a márkit, bármily ellentmondásos is a személyisége, nem lehet megtörni. Amikor az abbé elveszi tőle a pennáját és a papírjait, a márki más eszközökhöz nyúl: lepedőre írja műveit, melyhez a bor szolgál tintául, a csirkecsont meg pennául. És mikor a márkit megfosztják ruháitól is – melyekre a lepedők elkobzása után saját vérével írta történeteit – meztelenül, de nem legyőzötten áll az abbé előtt. A művészetet – legyen az bármennyire is sarkított – nem lehet elhallgattatni. Az erkölcstelenség és erkölcsösség örök dilemmáját szintén nem lehet elhallgatatni. E dilemma lényege maga az ember, saját individualizmusa.

A darab sok rétegének mindegyike hordoz magában némi elégtételt mindegyik szereplő számára. Az elme gyógyintézet újonnan kinevezett igazgatója korrupt: hogy felesége kedvében járjon, csodálatos kastélyt épített neki, persze az anyagiak beszerzése koránt sem saját zsebéből történik. Amikor a történet elején felkeresi a márki felesége, már sejteni lehet, hogy az igazi csata az igazgató és a márki között fog végbemenni, az abbé csak közvetítő lesz, mégis a márki vele „küzd” meg, de az igazgató személye e láthatatlan küzdelemben is formálódik, saját erkölcsi mércéjének megfelelően. Ő képviseli azt a fajta társadalmi tömböt, akik be akarják tapasztani a márki száját, levágni a kezeit, hogy művei ne születhessenek meg, melyekben a vágy és kegyetlenség kézen fogja az olvasót, és magával rántja. Hogy ez művészet? Az igazgató értékrendje megegyezik ebből a szempontból az átlag ember véleményével, mégis a darab végén a márki győz, ha győzelemnek lehet hívni ezt a sajátos sorsot, és annak beteljesedését. Wright történelmi hiteltelenségének (a márkit nem darabolják fel, hanem 1814-ben, 74 évesen éri utol a halál) oka maga a mondanivaló: egy elmét nem lehet ténylegesen megtörni, a látszólagos megoldások csak féligazságokká érnek, aztán megrekednek saját dimenziójukban. Eszközök ezek, ami nélkül nehezen, vagy ami még rosszabb, tévesen értelmezhető sade-i koncepcióval találná magát szembe a néző.
Sade szentimentalizmusa Wright darabjában a Parti Nóra által megformált varrónő képében testesül meg, ám mégis, a márki „látszat”-vonzalma nem tud beteljesedni, hiszen saját filozófiájának csapdájába esne. Nem arról van szó, hogy a márki képtelen az érzelmekre, csak nála ezek a fogalmak önnön igazságának és lényének szimbólumában érlelődnek. Hogyan lehetne megérteni bárkit is, ha nem vagyunk olyanok, mint ő?

A már említett Parti Nóra játéka igazi alakká csiszolta saját szerepét, nem húzódik meg az erős jellemmel megáldott márki árnyékában. Az igazgatót megformáló Seress Zoltán pedig szépen, lassan kibontva szerepét, a márki büntetéseivel arányosan bukik el a szemünk előtt, ami megint csak Sade győzelmét sugallja. Spolarics Andrea, aki Sade feleségét alakítja, különös színt visz a történetbe. Ő a márki egyik áldozata, hiszen, mint Sade feleségét, a társadalom kirekeszti, ugyanúgy, mint a márkit. Bevallom, nehezen tudtam elképzelni, vajon milyen lesz Mucsi Zoltán Sade márkija – valahogy nem tudtam ennek a nagyon karakteres színésznek a munkásságából kiragadni egy momentumot, amivel behelyettesíthetném a márki szerepét, így meglepetésként ért, amit a színpadon, és körülötte tapasztaltam. Mucsi játéka pimasz és kérkedő, olyan, mint maga a márki, ami talán az utóbbi évek egyik legjobb megformálása volt a magyar színpadokon – ha különleges alakokról beszélünk.
Az előadás több szempontból is rendhagyó volt. A színpad előtt, egy kis folyosót meghagyva, forgószékek voltak elhelyezve, és elrendezésük már sejtette, hogy a rendezetlen, semmilyen mértani formát és rendet nem követő ülőhelyek is részei a darabnak. Az előadás alatt a színészek a terem minden oldalán feltűntek, a közönségnek pedig csak forognia kellett, és követni az eseményeket. A valós színpad Sade cellája volt, a vele szemben, az amúgy világosításként funkcionáló „karzat” pedig az igazgató irodája, vagy az őt megcsaló feleség paráználkodásának a színhelye. A két oldalt futó folyosó tulajdonképpen a színészek mozgásterét képezték. Minimális díszlet, ám mégsem érződik rajta a nihilizmus.
Egy ember és egy történet találkozása a De Sade pennája című darab. A találkozás lehet metaforikus, és lehet tényleges, kézzel fogható mérce saját értékrendünkből fakadóan. Sade a mai napig nehezen értelmezhető és zavarba ejtő személyiség. Irodalmi munkásságát egyesek elismerik, mások említésre méltónak sem tartják, filozófiai fejtegetéseiről nem is beszélve. Ám érdekes momentum, hogy Sade jó száz évvel korábban felismerte a nagy filozófusok előtt, hogy a szexualitás irányítja az embert, és nem fordítva – írja a Naplivág.