Káma szutra a szeretkezés ABC-je

A Kámaszútra az élet érzéki örömeinek egyik legősibb könyve, jelentéstartalmában azonban túlmutat a nyugati fogalmak szerinti „szexuális tankönyv” fogalmán, valójában az életre tanító mű. A Kámaszútra műfordításai gyakran válogatás alapján vagy közvetítőnyelv segítségével készültek, nem pedig az eredeti műből. Jelenleg sokféle szövegváltozat van forgalomban, és ezeknek megfelelően az értelmezési hagyományban is némiképp eltérő irányok mutatkoznak. Magyar nyelvre történő átültetése más erotikus művek, mint az Anangaranga, a Sukaszaptati, a Gíta Govinda fordítását eredményezte.
A szerelem tudományának története: Az indiai kultúra a szexualitást sosem kezelte tabuként, de a szexuális nyitottság főként a házaséleten belül, vagy egyes vallási rítusok során nyilvánul meg (tantrizmus). Az indiai családmodell kifelé zárt, az indek magánélete, öltözködése szemérmes. Az erotikus kérdéskört azonban számos művészeti alkotásban, tanulmányban, értekezésben dolgozták fel a képzőművészek és a tudósok. Az ősi India szexuális nyitottságát a templomok erotikus szobrai (Khadzsuráhó) is bizonyítják. Az utazásairól ismert Ibn Battúta, akinek az útleírásai az indiai történetírás számára is nagy jelentőséggel bírnak, leveleiben megörökítette 1335-ben tett utazását Khadzsuráhóba. Feljegyzései szerint a templomokat tömegek látogatták, az emberi szerelmet az istenek áldásos tevékenységének tartották.
A hinduizmus alapvető forrásai a védák (Véda, azaz tudás). Nem egy ember alkotása, hanem évezredek során formálódó hittételek összessége. Kámadévát,[6] a szerelem istenét a védikus korban a kozmikus vágy vagy a teremtőerő megtestesülésének gondolták, olyasvalaminek, ami elsőként bontakozott ki a mindent megelőző káoszból, s létével megalapozta a teremtés további aktusait. Később vonzó ifjú lénnyé vált, aki szerelemhozó virágnyilakat lövöldöz: íja cukornádból van, a húrt egymásba kapaszkodó méhek alkotják. Az istenek egy alkalommal rávette Kámadévát, hogy gerjessze fel Sivában a felesége, Párvatí iránti vágyat. Isteni ölelkezésük ezer éven át tartott. Egy szolgájuk kileste őket, és lehozta a földre a szeretkezés tudományát.
Az emberi szexualitás és örömszerzés útmutatója ősi műfaj az indiai kultúrában. A mítosz szerint a „teremtmények Ura” – amikor megalkotta a férfiakat és a nőket – törvényekbe foglalta létezésük viszonyait, ami a dharmát, az arthát és a kámát illeti (azaz a vallást, a vagyonszerzést és a testi szerelmet). Százezer fejezetben írta elő számukra, hogyan tartsák meg parancsolatait. A legősibb ismert írásba foglalása ezeknek a legenda szerint:
Manu Szvájambhuva, a legendás bölcsnek, Brahmá isten fiának műve, aki a dharmára vonatkozó törvények egy részét rögzítette;
Brihaszpati műve, ő az arthára vonatkozóakat gyűjtötte össze; a káma törvényeit pedig Nandin Mahádéva írta le ezer fejezetben. Mahádéva művének ötszáz fejezetre rövidített változata Uddálaka fia, Svétakétu Auddálaka, a Kr. e. 8. században élt filozófus munkája (ő igazolhatóan történeti személy). A mű még így is nagyon terjedelmes volt, ezért a Páncsálabeli Bábhravja újabb átdolgozást készített 150 fejezetben. Az ő kivonatos alkotását később újra és újra feldolgozták és tömörítették. Bábhravjától származik a témakör hét fő szakaszra osztása: Szádhárana  az Általános kérdések – Csárájana kidolgozásában. Számprajógika az Ölelések – Szuvarnanábha kidolgozásában. Kanjászamprajuktaka A férfi és a nő egyesülése – Ghótakamukha átdolgozása szerint. Bárjádhikárika A magunk feleségéről – Gónardíja átírásában. Páradárika A mások feleségéről – Gónikáputrától. Vaisika A kéjhölgyekről – Dattaka külön műben foglalta össze. Aupanisadika Titkos tanítás, a csábítás művészete, szerelmi varázslatok és szerek – Kucsumára könyve.
E sokféle szerző sokféle eredetű munkáit fűzte egybe végül Vátszjájana, ez lett a legismertebb és legáttekinthetőbb indiai tankönyv a szerelmi tudományokról. Vátszjájana, aki egyébként nőtlen visszavonultságban élt, úgy tartotta, hogy az elmúlt korok összes szexuális ismereteinek összeállítása, számára egyfajta meditáció és elmélkedés Istenről. A korabeli olvasó leginkább erotikus „felvilágosító” irodalomként ismerte meg a könyvét, a filológiai álláspont azonban számos tudományos rejtélyt vél felfedezni a mű körül. Az egyik ilyen vélemény szerint különös, hogy Vátszjájana korában a nők kiszolgáltatottak és jogfosztottak voltak, a mű mégis ennek a ténynek ellentmondva királynőként mutatja be őket. A férfiakat a műben úgy látjuk, mint akiknek egyetlen vagy legfőbb törekvése, hogy a nőket az aktusok során a legteljesebb nemi gyönyörhöz segítsék.
A mű nyelvezete, műfaji sajátosságok: A szútra mint vezérfonal, műfaji sajátságai révén rövid tőmondatokban fogalmaz, összekötő szöveg nélkül. A korabeli tudományos értekező próza ezt a nyelvet használta. A mű főszövege próza, a fejezetek végén kétsoros versikékkel, Baktay Ervin megfogalmazása szerint „szentenciákkal”, azaz költői nyelv töménységét segítségül hívó sommás bölcsességekkel. Az írásművészet gyakorlása.A teljes szanszkrit szöveg alapján készült angol fordítás 1883-ban jelent meg először az akkori Benáreszben (ma: Varánaszi), újabb kutatások szerint meglehetősen szabadon értelmezve a szöveget. Ezt a mérvadó angol fordítást követi a Baktay Ervin által létrehozott mű. Egyes források feltételezik, hogy a magyar kiadásban 1920-ban először megjelent könyv német fordításokat is felhasznál, sőt van egy olyan szakasz benne, amely a szanszkrit szövegben nem fordul elő.