Árnyéklány – Péniszét a hüvelyembe lökte

Egyszerre mindenki, aki eddig a padon feküdt, felpattant, és felkapva a táskáját rohant kifelé. Nyolcadik óra vége volt, az agyam már olyan volt mint egy szivacs, amivel hányást töröltek fel. Kicsit fel is lelkesedtem, hogy hurrá péntek, meg hogy végre gó tú hóm, de hamar észbe kaptam, hogy még egy óráig várnom kell a buszmegállóban, hogy hazajussak…
…Szóval inkább szép lassan összeszedtem a holmim, és kifelé indultam. A többségnek már nyoma se volt, mindegyik tepert haza, vagy a buszhoz. Ilyenkor önkénytelenül is utáltam azokat, akiknek két lépés volt innen a haza. Én minden reggel korán keltem, pontosan fél hatkor, hogy elérjem a buszt, amin állhattam további 45 percet, azért, hogy bejussak IDE, ahol a fél életemet kell elszenvednem. Ezek meg, felkelnek, sétálnak 5-10 percet, és lihegve, megfagyva csoszognak be a terembe, onnantól pedig megy a nyafogás hogy jujj de hideg van, meg miegyebek…
– Szevasz cicám.
Márk állt előttem, és szokásáshoz híven most is úgy mosolygott mint a királyfi Csipkerózsikára. Én meg visszamosolyogtam majd egy cuppanós csókot nyomtam a szájára.
– Na mi volt tesin?
– Nem t’om, nem is mentem be.
– Mi? Miért nem?
Megvonta a vállát és átfogva a derekam elindultunk kifelé. Mint mindig most is nagy nyüzsgés volt, és az embereket kellett kerülgetni a járdán.
– Amúgy, melyik busszal mész haza?
– Asszem a háromnegyed négyessel. A fél hármast már úgyis lekéstem…
– Nem akarsz feljönni? Jól meglennénk.
Itt megcsókolta a nyakamat, némi befolyásoló szándékkal. Eltoltam Magamtól.
– Jah, jól meg lennék b*szva, nemde?
– Fogalmazhatsz így is, ha ettől jobb Neked.
Fél éve voltunk együtt, Én meg nem igazán bíztam benne, de elhittem, ha azt mondta: szeret. Elvégre lehet, hogy igazat mond. De lehet hogy nem. És mivel nem akartam egy piros pipa lenni az „Ezt is meghúztam” listáján, igyekeztem minél inkább halogatni az eseményt, bár már igencsak sajgott a tenyerem utána. Fél év alatt egyszer sem csalt meg, nem is nézett félre, úgy gondoltam lassan nyílik alkalmam, de nem pont ma.
– Nem kösz, megyek haza, van egy rakat házim.
– Óh. Sajnálom.
Éreztem valamit a hangjában, ami nem tetszett, de gondoltam a csalódottságtól lehet, úgyhogy nem is foglalkoztam vele.
– Te, este lesz koncert, nem jössz fel? Gyere fel a félhetessel, a féltizenegyessel meg majd hazamész.
– Nem is tudom, nem hiszem hogy sok szépet fűznének hozzám az ősök…
– Anyád éjszakás, apád meg úgyis kidől már nyolckor. Gyere le. Jó lesz.
Közelebb húzott Magához, és most cseppet sem bántam. Végülis miért ne?
– Oké, jövök.
– Na csók cicám, mennem kell.
– Okés.
A sarkon megcsókolt, és lelépett. Én meg mehettem a buszmegállóhoz. Ha nem mentem fel hozzá, akkor nincs is értelme Velem lenni. Legalábbis valami ilyesmi játszódhatott le a kis agyában. Na ez meg a másik fele, hogy miért nem csapom Magam hanyatt. A busz jött rendesen, állhattam hazafelé is a szokásos háromnegyed órát, és mikor végre hazajöttem akkor itthon meg a nagy semmi várt, üres a lakás. Ledobtam a táskámat, és bementem a konyhába enni. Az asztalon egy cetli fogadott:
– Anyukád ma korábban elment, találkozik egy barátnőjével, nem tudott elérni a mobilodon. Na légy jó, Mama voltam.
Nah ja hogy nem tudott elérni… A telefonom csontig lemerült, és amúgysem volt nálam. Nem hordom. Az ember jobb ha óvatos, egy ilyen tömött buszon, meg egy ilyen iskolában nem lehet eléggé vigyázni a dolgainkra. Leültem a konyhaasztalhoz, és miután szedtem némi levest, enni kezdtem. Kinéztem az ablakon. Odakint már tél volt, esett hó. A szél fújt, és furcsa alakokat rajzolt a hulló hóból. Mindent hófehérbe borított, a fák csupasz ágait, az elszáradt füvet, az autók tetejét… Tőlünk nem messze egy tó volt, az ablakból még éppen látszott belőle egy kevés. Már vastagon jég borította a felszínét, és csak pár horgász közelítette meg ilyenkor. Sosem értettem miért. Az a tó mély, és mint minden tóhoz, ehhez is fűződött száz és száz legenda.A legtöbb persze a jéggel kapcsolatban. Beszakadt, lehúzták, megfojtották, megharapták, megfulladt, eltűnt. Sok érdekes történet szólt ilyesmikről, de az Én ’kedvencem’ az egyik leghátborzongatóbb volt. Arról szólt, hogy sok évvel ezelőtt a faluban élt egy lány. Azt mondták az idősek, a legszebb lány volt a faluban, és a legkedvesebb. Sz’al tipikusan az a csuda csaj, akiért bomlanak az emberek. De a lány megháborodott. Nem tudták mitől, de megzavarodott. Egy hideg téli napon kiment a tóhoz vágott egy léket, és miután megmetszette a torkát a lékbe csusszant. Ezt csupán egy vadász látta, aki a környező erdőből indult haza. Az emberek, akiket odacsődítettek nem tehettek semmit, a vastag jég, a hideg, és a félelem akadályozta őket.
Eljött a tavasz, mikor a jég végre kiolvadt, és keresni kezdték a lány holttestét. Hát persze hogy nem találták meg. A teste elveszett valahol a tó hideg vizének mélyén. De találtak valamit: A kést, és egy vésetet a pengében: „Egyetlen perc is elég, hogy megszeress valakit. De egy élet is kevés hogy elfelejtsd”
Neki nyilván nem volt elég ideje. Mit akart ennyire elfelejteni? Hehe. Önkezével véget vetett az életének, ez megfutamodás. Mi az, ami ilyen tettre késztet egy normális embert? Őt mindenki szerette, csodálták, mégis öngyilkos lett. És hol a teteme? Nem értem. Kikanalaztam az utolsó pár cseppet is a tányéromból, majd az órára pillantottam: fél hat. Még van egy órám. Összeszedtema mosogatni való tányérokat, poharakat, edényeket, és a mosogatóba raktam őket. Ekkor hallottam, hogy lenyomják a kilincset, és nyílik a bejárati ajtó. Az első lépésből, és a halk szuszogásból tudtam, hogy ez anyum lesz. Mikor belépett a konyhába láttam, hogy át van fagyva, és megrökönyödve nézi hogy mosogatni fogok.
– Beléd meg mi ütött?
Kedves. Igaz, nem vagyok egy konyhatündér, de azért ennyire lusta se vagyok, hogy iylen szemekkel nézzen rám.
Letette a kezéből a táskáját, majd csípőre tette a kezét, és kicsit felemelte a két szemöldökét. Megállt, és rámnézett. A tekintete szigorú volt.
Ajajj…
– Szóval, mire ez a nagy sürgés forgás? Hová akarsz menni?
Megálltam a mosogatással, és elgondolkodtam. Most vagy beadom, hogy koncertre, és nagyon jó kislány vagyok, vagy inkább kussolok, és ráhagyom. Az utóbbit választottam. Megrántottam a vállam, és folytattam a dolgom. Hallottam hogy kihúz egy széket, és leül. Háttal álltam neki, mégis éreztem, hogy engem néz. A tekintete a hátamba fúródott. Mikor végre megszólalt a hangja komolyan csengett, és nem éreztem benne a szokásos pajkos dallamot.
– Beszéltem az osztályfőnököddel. Felhívott, hogy beszéljek a fejeddel, mert egyre többet lógsz, és nem dolgozol az órákon semmit. Nem tudom mit szeretnél, csak remélhetem hogy ez elmúlik, és pár nap múlva megint az Én lányom leszel, nem ez a nemtörődöm suhanc.
Éreztem hogy visszafogja magát, és hogy mindjárt kitör aminek ki kell törnie. Készítettem magam a következő negyed órára. Három, Kettő, Egy…
– Mit akarsz kezdeni az életeddel? Ezt akarod? Hogy egész napokat kelljen egy mocskos gyárban gürcölnöd? Ezt akarod?! Igazad van, ehhez nem kell semmi, nyolc általános már megvan, de akkor nem értem miért kellett ebbe az iskolába menned! Ez egy neves iskola értsd már meg! Ki fognak csapni, ha mégegyszer lógsz!
– Tudom! Képzeld, nem olyan rohadt könnyű ez az egész mint ahogy azt Te elképzeled!
Felkaptam a konyharuhát, és kicsörtettem. Beleléptem a bakancsomba, magamra rántottam a kabátom, és a málhám, majd magam mögött becsapva az ajtót a buszmegálló felé indultam.
Még hallottam, ahogy magából kikelve üvölt utánam, de ettől csak mégjobban megszaporáztam a lépteim. A templom tornyon láttam, hogy húsz van. Gyorsabban megy az idő, ha anyádat hallgatod. Idekint már sötét volt, és csontig ható hideg. Megborzongtam a vastag kabát alatt, és mégjobban összehúztam magam. Az éjszakai hangok halkan zsongtak, az utcai lámpák fénye megvilágította a legsötétebb útszakaszokat is. Elhaladtam egy lámpa alatt, mikor az pislákolni kezdett, majd kialudt. Akaratlanul is felpillantottam, de nem láttam ott semmi különöset. Furcsa szorongató érzésem támadt, a gyomrom görcsbe rándult. Gyorsítottam, majd mikor a buszmegállóba értem láttam hogy a busz már bent áll. Előkotortam a zsebemből a pénztárcám, és bemutattam a benne lévő bérletet a sofőrnek, majd leültem a legeldugottabb ülésre az egész buszon. A busz kisvártatva elindult, én pedig az ablakból kifelé bámulva néztem az elhaladó tájat. Szép volt, ahogy mindent betakart a hó. A következő megállónál meglepődtem mikor megpillantottam nagyjából 10-12 ágról szakadt csöves külsejű punkot, köztük pár rockert, és elvétve egy-egy kopaszt. Nagyszabásúnak egyáltalán nem neveztem volna a mai koncertet, szóval nyilván nem oda jönnek ahová Én tartok. Lassan haladt a sor, a busz ablakában láttam hogy a sofőr feszeng a sok fiatal láttán. A felszállók között ott állt egy vörös rasztás srác is. Miközben végignéztem rajta felpillantott, és a tekintetünk összeakadt. Széles mosoly ült az arcára, én pedig ösztönösen visszamosolyogtam. A haverja is rámnézett, és láttam a szemében felcsillanni valamit. Neki hosszú fekete és kék taraja volt. Mikor felszálltak a buszra, a rasztás srác még rámnézett egyszer majd egészen véletlenül leült pont mögém. A busz lámpáját leoltotta a sofőr, majd útnak indultunk. Megszámoltam, összesen 16- an voltak, és azt vártam, hogy majd ökörködnek a buszon. Meglepődtem, mert nyugodtan leültek, és halkan beszélgettek, vagy a barátnőjüket csókolták. Az emberekben ösztönösen feltámad valami rossz érzés, és némi felélem, ha ilyen embereket lát. Szakadtak, kirívóak, és azt gondoljuk, hogy ápolatlanok és képtelenek viselkedni. Minden bizonnyal vannak ilyenek is, de nem kell általánosítanunk. Ez a banda egymáshoz közel ült le, és teljesen nyugodtan buszoztak.
Kinéztem az ablakon, majd nekihajtottam a fejemet az ablaküvegnek. A szemöldökömben lévő piercing élesen koppant az ablakon. Azon gondolkoztam hogy vajon anya mit csinálhat. Sokat vitáztunk mostanában, sok hülyeségen. Itthon se megy minden éppen jól, meg a suliban is van elég bajom. És most még Márk is…
A rasztás srác megkopogtatta a vállam, mire hátrafordultam, és belenéztem a szemébe. Először csak bámult bele az arcomba majd megszólalt:
– Öö… szia, Te kökényesi vagy?
Kérdőn néztem rá, majd halványan elmosolyodtam:
– Nem. Egyáltalán nem. Miért, Te igen?
– Nem…
Szélesen elmosolyodtam, és Ő is.
– Kárpátiára mentek?
– Ja. Te is?
– Ahamm.
Mélyen a szemembe nézett, és szinte elsüllyedt a tekintetemben. Mikor megint feleszmélt kicsit megrázta a vörös tincseit, majd felkelt és mellém ült. Végre nem kellett kitekernem a nyakam. Mikor leült mellém halkan mondta:
-Bocs, ez most kicsit cinkes volt tudom, ez meg nyálasan fog hangzani, de még ekkora szürke szemeket, és ilyen pokoli tekintetet nem igen láttam.
Lesütöttem a szemem és elmosolyodtam. Hirtelen ötlettől vezérelve felé nyújtottam a kezem és bemutatkoztam:
– Ziarah vagyok. Téged hogy hívnak?
– Peti vagyok.
Megszorítottam a kezét, és rámosolyogtam.
– Furcsa neved van, tudod e? Még sosem hallottam. Mégcsak hasonlót se.
– Tudom. Eredeti mi? Most mondanám hogy a tiéd se hétköznapi, de azzal csak leégetném magam…
Elmosolyodtunk mindketten, és most Én csodálkoztam bele az ő arcába. Széles és szép mosolya volt, hibátlan fogakkal, és mikor beszélt kiszúrtam hogy egy apró fém bogyó csillog a nyelvében. Míg Én a mosolyát néztem, Ő az Én arcomat pásztázta. Mikor kigyönyörködtem Magam, felsóhajtottam, és a szemébe néztem.
– Nyelvpiercing?
– Aha.
Kinyújtotta a nyelvét, és valóban ott volt a kis bogyó.
– Hát, összeakadnánk.
Kinyújtottam az Én nyelvem, ezzel megmutatva neki a kis golyókat. Mikor meglátta, megint a széles vigyor ült az arcára és selymesen mély hangján mondta:
-Azt hiszem ezt a kockázatot vállalnám.
Ravaszul elmosolyodott, majd a szemembe nézett, és rákérdezett:
– Van barátod?
Egy kicsit elszégyelltem Magam, hogy eddig nem mondtam, de nem is foglalkoztatott a gondolat…
– Igen. Márk. Hozzá megyek.
Elmosolyodott megint, nem láttam megvetést vagy hasonlót az arckifejezésében, csak egy kis csalódottság csillogott a szemében.
– Sejtettem hogy az ilyen csajokra hamar lecsapnak. Vele mész koncertre?
– Ahamm. És Neked barátnőd?
– Nincs. Tegnap óta nincs.
Együttérzően bólintottam. Majd szövegelni kezdtem.
– Tudod, most majd’ kifúrja az oldalam, hogy mi lehetett a szakító indok, de mivel alig fél órája ha ismerlek, és amúgy sincs semmi közöm hozzá, inkább csak kedvesen bólintottam.
Megint szélesen elmosolyodott.
– Legalább őszinte vagy, ez egy jó dolog. Ő nem volt. Megcsalt egy haverommal.
– Ohh, valahogy éreztem hogy nem kéne kérdeznem. Most mégis megkérdezek valamit, nem muszáj rá válaszolnod…
– Mondd csak.
– Izé… Ha csak tegnap lett vége, nem kéne otthon lenned letargiába esve, és a közös képeket széttépegetni?
– Hehe, de, lehet, sőt, talán maradtam is volna, de jöttek Gáborék, és kirángattak az önsajnálatból. Erre valók a jó barátok.
Rábólintottam, és némi keserűség fogott el mikor azt mondta ” erre valók a jó barátok „. Mivel nekem nem igen voltak, nem volt még lehetőségem ezt megismerni. Nyilván láthatta hogy valahogy mellé fogott, mert szétnézett, majd vissza rám.
– Basszus. Bocs. Nem figyeltem eléggé…
– Semmi baj.
Rámosolyogtam, és láttam, hogy beérünk lassan a megállóba. Felszedtem a málhám az ülés alól, Ő pedig hátranyúlt a sajátjáért, majd felkelt, és kiengedett. Maga elé engedett, így előbb szállhattam le. Mikor kinyílt az ajtó, rögtön kiléptem, és szétnéztem a sötét buszmegállóban. Márk egy padon ült, majd mikor meglátott felkelt, és lassan felém indult. Peti mikor elhaladt mellettem, rámköszönt:
– Szia.
– Szia. A koncerten még hátha összefutunk.
Egymásra mosolyogtunk, majd ők elindultak, Én pedig Márkhoz mentem. Márk érzékien megcsókolt, és magához húzott, majd megkérdezte:
– Ez meg ki volt?
Tudtam, hogy ha azt mondom neki hogy „csak egy srác” rámszáll, és egész koncert alatt magához köt, úgyhogy csak azt mondtam:
– Egy volt osztálytársam. Egy osztályba jártunk általánosban. Aztán lebukott.
– Mármint?
-Mi? Megbukott.
– Jah.. na gyere menjünk.
Jajj, néha olyan értetlen tud lenni ez a gyerek.
Gyorsan haladtunk a buszmegállótól a koncert színhelyéig, Márk furcsán izgatottnak tűnt, és ez rossz érzést keltett bennem. Remélem csak a koncert miatt van az egész, nem szeretnék meglepetést.
Hamar odaértünk, a helyszínre. Rengeteg ember volt összepréselődve, rengeteg hang, rengeteg szín. Barnák, feketék, szőkék, vörösek, zöld, lila, piros, sárga… Ahány ember annyi hülye haj, és annyi hülye öltözet. Az egészben csak ezt a nagy tömegnyomort utáltam.
A koncert elkezdődött, rákezdtek az előzenekarok. Izzott a hangulat az első negyedórától. Nagyjából egy fél óra elteltével jöttek meg a fanatikusok, és elkezdtek tombolni, úgyhogy Én inkább kifelé vettem az irányt a tömegből. Márk megfogta a kezem, átvette az irányítást, és kihúzott a tömegből. Mikor egy elhagyatottabb részre értünk, nekicsapott a falnak, és hevesen megcsókolt. A nyelve vadul tapogatott a számban, én pedig éreztem a jól ismert bizsergést. Lejjebb ment, csókolgatta a nyakam, a kezével pedig a melleimet simogatta. Mikor elkezdte kibontani az övem óvatosan eltoltam Magamtól.
– Márk, ne most. Ne itt. Még nem jó.
Rámnézett, majd tovább csókolt. Eltoltam magamtól újra.
– Nem érted? Ne most.
– Tudod, nagyon türelmes vagyok, de kezdek fáradni.
– Mi?
– Jól értetted. Nem fogok örökké várni Rád.
Megcsillant a szemében valami iszonyatos, amitől pánikba estem, és éreztem hogy most kell mennem. Ellöktem magamtól és futni kezdtem, de az ijedtségtől, és a hideg miatt nem voltam valami gyors, így hamar utólért, és erősen nekitaszított a falnak. Egy kiálló szög erősen a hátamba állt.
– Márk!
– Itt az idő cicám.
Majd teljes erejéből az arcomba ütött. Az alakja kezdett sötétedni, fekete foltokat láttam, majd minden elsötétült…
Egy füstös szobában ébredtem, az ablakok előtt a függöny behúzva, az ajtó becsukva. Az ágyon feküdtem alsóneműben. Nem tudtam pontosan hol vagyok, nem tűnt ismerősnek a szoba. Nem is volt sok időm gondolkozni, mert a fejem megfájdult. Halkan káromkodva keltem fel az ágyból, szédültem és lüktetett a fejemben a vér. A szoba egyik sarkában álló tükörhöz vonszoltam Magam. Hasító fájdalmat éreztem a fejemben, és mikor a tükörbe néztem hamar visszatért az emlékezetem: Márk leütött. Az arcomon egy hatalmas ütésnyom látszott. Már kezdett szineződni, lilás, pirosas színekben játszott. A Kezem most is jéghideg volt, gondoltam egy kicsit lehűtöm. De amint hozzáértem a fájdalom felerősödött, és megszédültem, hátraestem, egyenesen rá az asztalra, amiről nagy csörömpöléssel esett le egy üvegpohár. Nagyot csattant a parkettán. Lépteket hallottam, megpróbáltam felkelni az asztalról, felültem, de felállni már nem volt erőm. A következő pillanatban Márk lépett be az ajtón. Alighogy belépett, már zárta is. Ismét félni kezdtem, éreztem hogy nem vár rám semmi jó. Nem láttam túl jól, és a fejem is eszméletlenül fájt.
Márk odalépett hozzám, és leguggolt elém. Az ütésnyomot nézte az arcomon, majd az ábrázatomat. Felkapott, és az ágyra fektetett.
– Hogy érzed magad cicám?
Éreztem valami alattomosat a hangjában, és keresztülfutott rajtam a hideg ahogy felém hajolt. Ismét a fejembe nyilallt a fájdalom, mire felszisszentem.
– Óh, fáj a fejed? Látod cicám, nem kellett volna így lennie. Ha rendes lettél volna nem történt volna ez.
-Ha az a sok volna nem volna…
A hangom nagyon gyengén szólt, ő is megérezhette, mert gonosz mosolyra húzta a száját. Az ágy közepén feküdhettem, ő pedig eddig mellettem térdelt, most viszont felkelt, és a szekrényéhez lépett. Elővett valamit, és az asztalra tette.
Felém fordult, és kicsatolta az övét, lehúzta a sliccét, majd a nadrágját letolta, és az asztalra hajította. Egyszerre leesett hogy mi ez az egész. Miért mondta hogy „Itt az idő” mielőtt leütött, miért vagyok alsóneműben, mi az a kis lapocska, miért ilyen gúnyos minden szava. A felismerést követően, feltápászkodtam, de a fejem annyira fájt, hogy nem tudtam felkelni, nem láttam rendesen, csak körvonalakat. Márk pedig miután ledobta a pólóját, odalépett az ágyhoz, és fölém hajolt. Remegni kezdett a térdem, és ezt Ő is észrevette. A balkezével megfogta a térdem, majd végigsimította a combom, az oldalam, a mellem, és a keze az arcomon pihent meg. Ismét a lila foltra nézett az arcomon, majd fölém térdelt, és szájon csókolt. Nem reagáltam, ekkor már nem csak féltem, rettegtem, láttam a csillogást a szemében, tudtam hogy nincs semmi esélyem arra hogy ezt megússzam, de még választhatok, hogy hagyom magam, vagy nem. Márpedig ha nem, akkor az nagyon fájni fog. Feljebb ültem, és amennyire tőlem tellett visszacsókoltam. Érezte, hogy nyeregben van, a balkezével a mellemet kezdte simogatni.
– Márk, ne, kérlek…
A hangom alig hallatszott, ő pedig a nyakamat csókolgatta, majd egy gúnyos mosollyal a száján a szemembe nézett.
– Én megadtam neked a lehetőséget. Több mint három hónapja várok rád, cicám, az én türelmem is fogytán van.
Rettenetesen fájt a fejem, és rettegtem. Márk kikapcsolta a melltartómat, és a melleimet csókolgatta. Nem tudtam felizgulni, féltem.
– Márk, ne…
Eltoltam magamtól, de ő nem reagált. Tovább csókolgatott. Éreztem, hogy ő felizgul, de én egy szemernyi szikrát sem éreztem.
– Kérlek, ne csináld…
Ellöktem magamtól, de Ő erre leszorította a kezeimet, és ellenállást nem tűrően megcsókolt. Durva volt, és érzéketlen, ezért megpróbáltam kiszabadítani magam, de a fejfájásom, és a félelmem eluralkodott rajtam. Remegtem a karjai között. Megpróbáltam lerúgni magamról, de kitért előle. Látszott rajta hogy már mérges. Ekkor erőszakosan hasrafektetett és egy éles hasítást éreztem a mellkasomon, majd szétfeszítette a lábaim.
Felkaptam a fejemet, amitől az mégjobban hasogatott.
– Ne Márk! Ne csináld! Megőrültél?!
Nem használt neki a szó, éreztem, ahogy a merev péniszét a hüvelyembe löki, én pedig felsikoltottam fájdalmamban. Könnyek szöktem a szemembe. A fejfájásom eltörpült a következő pár percnyi szenvedés mellett. A fájdalom első hullámai szinte elkábítottak. Márk erőteljesen mozgott, én pedig nem voltam felkészülve rá. Minden egyes lökésénél égető, szinte szakító fájdalmat éreztem. A párnát markoltam kínomban, és a könnyeim potyogtak a lepedőre. Márk nyögdécselt, és egyre durvább lett, észre sem vette hogy nekem mekkora fájdalmat okoz. Megkönnyebbültem, mikor kihúzta belőlem a farkát. Szinte holtan estem a lepedőre, és zokogtam. Éreztem, ahogy vér szivárog a hüvelyemből. Márk az ágy mellé lépett, és durván a hajamba kapaszkodva felrántotta a fejemet. A tekintete gyilkos volt, közel hajolt az arcomhoz, és belesziszegett a képembe:
– Ha akarom megteszed. Nagyon élveztem. Cicám.
Elengedte a hajam, és a szoba sarkába ment, felöltözni. Én is feltápászkodtam, közben sírtam, és néha feljajdultam. Felültem az ágyon, és mielőtt Márk kilépett az ajtón a szemébe néztem és rásziszegtem:
– Gyűlöllek.
Nem szólt semmit. Felém fordult és pofonvágott.
– Jól gondold meg, miket mondasz cicám. Tartsd a pofád. Nem minden megy úgy mint ahogyan azt elképzelted, igaz? Szar lehet Neked.
Kilépett az ajtón, és Magamra hagyott a füstös sötét szobában. Nem éreztem semmit, csak az éles fájdalmat a hüvelyemben, a hasam alján, és iszonyú gyűlöletet.
Két óráig feküdtem mozdulatlanul az ágyon, összekuporodva, a hasamat szorítva, néha felszisszenve a fájdalomtól, mire végre elég erőt éreztem magamban, hogy felkeljek. Felvettem a ruháimat, és a Tőlem tellő legnagyobb sebességgel elindultam. Közben rájöttem, hogy Márkéknál vagyok, a sok kép, és poszter elárulta. Mikor kiléptem Márk szobájából eszembejutott hogy szétnézzek. Visszabotorkáltam az íróasztalához. Egy tükör állt szemben Velem. Láttam benne magamat, ahogy meggörnyedve állok, vörös hajam csapzottan hullik a vállamra. A piros pólómon egy vörös volt virított. Vérfolt volt. Lehúztam a pólómat, és láttam hogy a kulcs csontom mellett egy széles vágás van. Megkéselt? Nem. Dehogy. Ahogy erőszakosan a hasamra fektetett az órája felhasította a bőrőm. Visszaengedtem a pólóm, és lehajoltam az íróasztalhoz. Ekkor égető fájdalmat éreztem odalent, aminek következtében négykézlábra estem. Mikor némileg enyhült a fájdalom, felnyúltam, és kirántottam a fiókját. Leesett elém, én pedig szétnéztem benne. Nem láttam csak kártyákat, néhány gyűrött lapot, tollakat, rágót…
…majd megpillantottam egy kis fekete dobozt, és egy fekete bőrkötésű könyvet. Gyorsan kiszedtem mindkettőt, és felnyitottam a könyvet. Az első lapon egy kép volt. Egy lány képe. Szélesen mosolygott. Alatta egy dátum, és egy idézőjelbe tett mondat:
” Kérlek, hagyj! ”
Eltátottam a számat, és kikerekedtek a zokogástól vörös szemeim. A mondat alatt egy kis szöveg volt, láthatóan Márk írta.
” Olyan aranyos volt, ahogy ezt mondta. Meg volt rémülve, látszott rajta hogy mindjárt szívinfarktust kap. Végül beleegyezett.”
Végiglapoztam a könyvet. Volt benne vagy 15 lány, abból háromnál erőszakra utaló szövegrészletek voltak. Majd az utolsó lapon megláttam egy fényképet: Én voltam. Szöveg még nem volt alatta, csak a kép volt. Megragadtam a könyvet, és mérgemben a falhoz vágtam, és zokogni kezdtem.
Ilyen egy tetves rohadékot! Első felindulásomban nem tudtam mit hogyan dobálok szét. Papírok, tollak, és kártyák repkedtek a levegőben. Hasra borultam, úgy sírtam. Megint melléfogtam, és most nem csak egy pofonnal lett vége. Éreztem az égő fájdalmat az arcomot, az ütés nyomán is, és a pofonnál is. Szinte éreztem, ahogy megint megüt. A nyilalló fájdalom a hasamban, és a hüvelyemben csak a ráadás volt. Majd megpillantottam a kis fekete dobozt. Feltéptem a tetejét, és egy kis fekete revolvert találtam benne. Illegális fegyver tartás. Kivettem a dobozból, és a dobozt a falhoz vágtam. Dübörgő lépteket hallottam közeledni a lépcső felől, majd meghallottam a hozzá tartozó hangot is:
-Mi a faszt csinálsz te ribanc?
A fegyver ott volt a kezemben. Töltve, kiélesítve.
Márk belépett az ajtón, és miután látta a nagy felfordulást, iszonyú haragra gerjedt. A szeme csillogott, majd közeledni kezdett felém. Megfontolt nehéz lépésekkel. Abban a pillanatban megszakadt bennem valami. Előrántottam a pisztolyt a hátam mögül, ráfogtam, ekkor megtorpant. Az addig oly dühös, lángoló tekintet hirtelen megfagyott. Félelem csillogott benne. Mikor reszketve megszólalt, a hangja remegett.
– Ziarah, ne csináld ezt…
– Ugyan miért ne?
Az ujjam a ravaszra feszült, és a csövet a szívére irányítottam. Az Én hangom keményen, határozottan csengett. A kezem nem remegett. Már nem éreztem félelmet. Nem éreztem semmit. Márk megalázkodva térdre esett, és könnyek szöktek a szemébe.
– Cicám, kérlek…
Könnyek szöktek a szemembe, majd kicsordultak. Vékony fekete patakként törtek utat maguknak az arcomon, majd a parkettán koppantak. Felálltam, és halkan ennyit mondtam:
– Szerettelek…
Meghúztam a ravaszt, Márk pedig egy tompa puffanással elterült a padlón. Elfehéredett, és könnyek csordultak ki a szeméből. Engem nézett. Én már nem éreztem semmit. Lehajoltam hozzá, és egy csókot nyomtam az arcára.
Vörös szájlenyomat maradt az orcáján, Én pedig mégegyszer felé fordultam, komoly arccal, leguggoltam hozzá amitől iszonyú fájdalom hasított belém. megfogtam a nyakát, és a körmeimet a torkába vájtam. Fájdalmasan felszisszent. A körmeim nyomán a kicsiny vágásokból vér szivárgott. Felkeltem, és elindultam az ajtó felé. Mégegyszer visszafordultam, és láttam amint fájdalommal teli szemét rám mereszti. Kinyitotta a száját, és alig hallhatóan, megtört hangon csak ennyit mondott:
– Ölj… meg…
Gonosz mosolyra húztam a számat. Éreztem az elégtételt a megalázott 15 lány nevében. De leginkább a Magaméban.
– Nem tehetem Tigrisem. Szeretlek.
Felkaptam a kabátomat, és óvatos léptekkel elhagytam a házat.