Hogy vetkőzöm

Hogy általános férfivonás-e, nem tudom, de ő szereti nézni, amikor öltözöm. Nem hiszem, hogy direkt, talán észre sem veszi, hogy megakad a szeme. Én viszont nagyon is szándékosan vetkőzöm előtte: szeretem azt a tekintetet, és szeretném azon keresztül látni magam mindig. Nem arra gondolok, amikor felizgultan csillogó szemekkel várja a sorra előbukkanó testrészeimet a ruhák alól – ez valami egész más. Nem érzem mögötte a vágyat, csak a csodálkozást. Sietünk, öltözünk, szépülünk valahová, de a rohanásban is mindig van idő arra a pár másodpercre, amíg a félkész testemen felejti a szemét. És mosolyog. És nekem ez annyira tetszik, mert ez az a férfitekintet, ami a legszebb éke a női testnek. Semmi mást nem kell viselnem, hogy tudjam és érezzem: én vagyok a nő. Az vagyok, amit a tekintetében látok, ő pedig azt látja, amivé általa lettem. Mégis furcsa ez a tükörjáték, mert valahogy én sosem voltam más. Egyszer sem jutott eszembe, hogy elbújtassam a testem előle, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok elég szép. Éppen ellenkezőleg: megszerettem megmutatni azt, ami én vagyok. A tekintete tett szabaddá, és lehetek végre az, akire mindketten régóta szívrepesve vártunk. Otthont adó ölelés, odaadó puhaság, vigaszt nyújtó anya, forrón izzó mélység, örökké izgalmas kaland és elnéző mosoly. Van miben hinnünk.