Pier Paolo Pasolini – Salo, avagy a Szodoma 120 napja

1975-ben készült színes, olasz–francia film. De Sade márki hírhedt regénye nyomán Pier Paolo Pasolini a filmtörténet egyik leg ellent mondásosabb és leg szélsőségesebb alkotását rendezte meg, amely több országban még az új évezredben is tiltólistán szerepel, vagy csak cenzúrázott formában hozzáférhető. Helyszín: az észak-olaszországi Salò, a Garda-tó partján, a fasiszta megszállás idején. A Hatalmat szimbolizáló 4 úr fegyveresek segítségével fiatal fiúkat és lányokat ejt foglyul. A legszebbeket kiválogatják, és egy kastélyba vonulnak velük. Itt szigorú rendszabályok szerint tartják fogva őket. Az Orgiák termében mindennap idős prostituáltak különleges perverzitásokról szóló történetekkel szítják fel a 4 hatalmasság szexuális vágyait, melyeket ők aztán a fiatalokon vezetnek le. A mániák után az emberi ürülék, majd a vér lesz a történetek központi témája, végül a sokkoló fináléban a 4 úr testőreik segítségével, a kastély zárt udvarán, válogatott kegyetlenséggel kivégzi a foglyokat.

Irodalmi háttér
A film a szadizmus névadója, De Sade márki (1740–1814) magyar nyelven is megjelent Szodoma 120 napja (Les 120 journées de Sodome) című regényének motívumain alapul. Az írásmű keletkezési idejét általában 1785-re teszik, de a különböző forrásanyagokban 1787-es dátummal is találkozhatunk. A megbotránkoztató regény egyik célja megcáfolni az erkölcs és a hit mindenhatóságáról szóló korabeli nézeteket.

A forgatókönyv
A Szodoma 120 napja hosszú ideje izgatta a filmesek fantáziáját. Állítólag mások mellett már a fiatal Luis Buñuel is foglalkozott a megfilmesítés gondolatával, ám a terjedelmes és nehéz anyag miatt végül mindenki letett a nehéznek tűnő vállalkozásról. Sergio Citti, a Magyarországon kevéssé ismert forgatókönyvíró-filmrendező azonban kitartó volt: forgatókönyvet írt a műből. Terjedelmes változata túlságosan erősen kötődött a regényhez, ezért Citti jó barátja, Pier Paolo Pasolini segítségét kérte. Pasolini javaslatára a cselekményt a fasiszta Salói Köztársaság idejére helyezték át, és a 4 mesélő nő egyike zongorista lett, akinek játéka részben aláfesti, máskor ellenpontozza a történeteket. (A zongoristanő egyébként a filmben meg se szólal.) A szkript megírásában Pupi Avati is részt vett, ő azonban azt javasolta, hogy az egészet ironikusan kéne előadni. Elképzelése nem találkozott Pasolini koncepciójával, és Avati neve nem is szerepel a stáblistán.

Dante pokla
A Pokol utolsó köre: brutális kínzások és kivégzések (Franco Merli)A közös forgatókönyvírás során Citti lassan elveszítette érdeklődését a téma iránt, Pasolini viszont egyre inkább belemelegedett a munkába. Dante Isteni színjáték című művének szerkezete nyomán a Salòt körökre osztotta: A Pokol tornáca, A mániák köre, A szar köre, A vér köre. Mindegyik egyre mélyebbre viszi a nézőt az embertelenség poklába, és ezt az alászállást szimbolizálják a körökben látható egyre bizarrabb házassági ceremóniák, melyek egyben annak bizonyítékai is, hogy a polgári társadalmat képviselő urak saját intézményrendszereiket sem tekintik szentnek. Egyes kritikusok szerint azonban a dantei szerkezetnek semmi jelentősége sincs a film egésze szempontjából.

Történelmi háttér
A Salòi Köztársaság hivatalos neve Olasz Szociális Köztársaság volt: közkeletűbb nevét központjáról, a festői szépségű tóparti városról, Salòról kapta. Ez a bábállam volt az olasz fasizmus utolsó mentsvára: 1943-ban hozták létre, és a háború végéig létezett. Benito Mussolini volt a miniszterelnöke, akit Hitler helyezett ebbe a pozícióba, miután megbízottja, Otto Skorzeny egy kommandó élén kiszabadította Mussolinit Gran Sassó-i fogságából. A Salòi Köztársaság a fasizmus kegyetlenségének és embertelenségének szimbóluma.

Az ősbemutató
A Salò ősbemutatóját néhány héttel Pasolini halála után, 1975. november 22-én tartották, Párizsban. Sokan állítólag vetítés közben távoztak a teremből. A fogadtatás ugyanolyan szélsőséges volt, mint maga a film, és némi zavart okozott a tisztánlátásban a művész borzalmas halála is. Egyesek úgy érezték, emiatt nem szabad rosszat írniuk a filmről, mások viszont úgy gondolták, csak rosszat lehet és szabad írni róla. Nyilvánvalóan semmilyen figyelmet nem érdemelnek az olyan vélemények, amilyeneket magyar weboldalak fórumain is olvashatunk, melyek szerint Pasolini csak azt kapta ezért a filmért, amit megérdemelt, s virágot inkább a gyilkosa sírjára kell majd vinni. A legtöbb nézőt ugyanakkor annyira sokkolta a brutális látvány, hogy nem voltak hajlandók azon gondolkodni, milyen célja lehetett mindezzel a közismerten haladó gondolkodású, nagy műveltségű rendezőnek. Intellektuálisabb megközelítésből némelyek azt emlegették, hogy Pasolini tökéletesen félreértette De Sade-ot, aki éppenhogy az egyén szabadsága mellett tört lándzsát, és legkevésbé sem tekinthető a hatalom, az elnyomás és a szexuális kizsákmányolás zászlóvivőjének. Mások úgy vélik, hogy a film döbbenetes allegória a fasizmus és általában minden elnyomó rendszer működési mechanizmusairól. Több mint három évtized után ugyanolyan szélsőséges a Salò megítélése, mint az ősbemutató idején. Itt veheted meg a filmet.