Pszichoanalizis

Valószínűleg nagyon kevés olyan nő van, aki sosem esett egy nála jóval idősebb férfi bűvöletébe. Én kifejezetten hajlamos vagyok erre. Jobban mondva a fantáziám kifejezetten hajlamos rá. Korábban egyenesen elképzelhetetlen volt, hogy a korombeli srácok felkeltsék az érdeklődésem és ma is előítéletes vagyok velük szemben. Azért a túlzásokat is kerülöm, mert mégiscsak a földön kell járni. Persze nyilvánvalóan élveztem, hogy 16 évesen megismertem az izgalmasan különc 27évest, akivel szenvedhettünk, hogy miért nem lehet ezt vállalni, és nálam mindig jó ponttal indult az a pasi, akivel tulajdonképpen külső okoknál fogval nem is lehet semmi. Így az akkoriban megismert, szintén 27éves szexuálpszichológus is kedvemre volt. Lenyűgöző dolgokat mondott rólam, amiket akkor nem tudtam, a hanglejtésemből tudta, hol tart a ciklusom, jobban ismerte a testemet, mint én magam. Mire is vágyhat egy önmagát kereső, lázadó tinédzser, ha nem egy pszichoanalízisre… Engem legalábbis felizgatott. Azóta tud begerjeszteni az „okos férfi”, az agyam a kezdetektől fogva a legfontosabb erogénzónám.
A furcsa az, hogy azóta is többször akadtam össze idősebb férfivel, sosem történt semmi komoly. Persze a fejemben igen és ez hatalmas orgazmusokat okozott, de inkább stimulálóként voltak jelen, és csak az agyamban, mint a valóságban. Mindig szívesen játszom el a gondolattal, hogy szeretőjévé leszek egy nős, 40-es férfinek, de ezt is csak az elutasításért, mert tudom, hogy a végét a szenvedés jelentené, a könyörgés, a dühös szex és kiabálás. Valami olyasmi, ami a sznvedéllyel, vagy a szenvedély végével jár. Mint amikor nem tudjuk, hogy hol vagyunk, magunkhoz térve az ájulás után. Ezekre a fantáziákra is szükségem van. Csak nem értem, miért… A valóságban ott vannak az idős urak, az apám barátai például. Jól szituált, zömében cégtulajdonos férfiak, a feleségüket mind megcsalta már és talán épp ezért olyan izgalmas velük. A kedvencem egy nagyon magas, roppant férfias testalkatú ember, több, mint 30évvel idősebb nálam. „Édesnek” hív és mindig megsimogat, ahol ér. Ha mellettem ül, a combom. Ha egymás mellett állunk, átkarol, vagy a hajamba túr. Az a kedvencem. Nagy keze van, erős. Ahogy a hajamba nyúl elképzelem, hogy megmarkolja és hátrahúzza a fejem. Egyszer elég sokat ivott és távozás előtt úgy adta a kötelező puszit, hogy el kellett hajolnom, hogy ne menjen „illetlen” helyre. A másik kedvencem nem a tipikusan férfi jegyeket viseli magán, de nagyon kellemes ember. Neki csak „bébi” vagyok, ami egy viccelődésből maradt meg. Az illatomat szereti a legjobban. Sokszor csak odahajol a nyakamba és mélyen magába szív engem. Persze, hogy felizgat… Mégsem kezdnék velük, az a baj, hogy nem szeretem, ha valami tényleg meg is történik, mert akkor nincs visszaút. Jó ott lebegni a határvonalon, ami feszültséget kelt, mert megtehetném, de mégsem teszem. Miközben saját magamat kínzom az édes tagadással, ami még inkább gerjeszti a vágyat. Nos, igen. És az apa-komplexusom sem elhanyagolható…