A hálátlanságnak is van határa!

Gyakran a hálátlanságot mi saját magunk tenyésztjük ki még pedig azzal, hogy folyton csak adunk adunk és adunk. Meg kell tanulni, hogy mindig csak annyit adjunk amennyit mi is kapunk nem többet! Nem ajándékokra vagy kézzel fogható dolgokra gondolok hanem törődésre, figyelmességre. A hálátlanság nem más mint őszinte odaadásunkat természetes adománynak venni. Gyakran aki hálátlan annak fel sem tűnik mert, neki ez természetes viselkedés. Addig vagyunk jók amíg hasznuk van belőlünk vagy az ő érdekeit szolgáljuk. Ha abba hagyjuk amit csinálunk azt mondják megváltoztunk pedig nem, csak egyszer mindenki megunja a fölösleges köröket. Persze jó dolog adni akkor ha viszonozzák is. Ne fecséreljünk fölösleges energiát abba aminek semmi értelme. De honnan tudjuk, hogy mibe érdemes és mibe fölösleges energiát fektetni?! Egy idő után úgy is észre vesszük, hogy törjük magunkat vagy sem az idő minket igazol. Azért mert, mi megteszünk egy bizonyos dolgot a másikért attól még fordítva nem biztos, hogy így van sőt a legtöbb esetben sajnos nincs így. De csalódni sem jó dolog egy emberben akiről fogalmunk sem volt, hogy egy hálátlan dög nem igaz?! Teljes bizalommal és odaadással bánunk egy emberrel aki mind ezt semmibe veszi milyen igazságtalan. Mondhatnám, hogy könnyű érzelmileg kisemmizni azt aki hagyja, de ez nem ilyen egyszerű. Egyszer megtanulunk különbséget tenni a hálátlan és a hálás emberek között és már az elején tudni fogjuk, hogy van e értelme az egésznek. Megtanuljuk a finom jeleket amik megmutatják kiért érdemes törni magad. Hiába teszel sok szép és jó dolgot egy emberrel mint tudjuk úgy is elfelejtik. Minden hálátlan ember egy lecke amiből tanulunk. Ne hagyd, hogy kihasználják a jó szived az ész és a szív csatáját sokszor jobb ha az ész nyeri!