Homoszexualitás – A biológia és a magatartástudományok magyarázata

A jelenség a természet- és magatartás tudományok fényében, a keresztény hagyomány értelmezése és erkölcsi értékelése.
A mai szóhasználat különbséget tesz a homoszexuális cselekedet (viselkedés) és orientáció (a homoszexualitás) között. Az első szó olyan szexuális kielégüléshez (orgazmushoz) vezető cselekményt jelent, melyet azonos nemű személyek végeznek egymással. Általánosan elterjedt az a feltevés, hogy az orientáció, a ” homoszexualitás ” is hasonlóan magától értetődő kifejezés, mely könnyen azonosítható magatartásmódot, alap-beállítottságot jelöl meg. A valóság nem ilyen egyszerű. A közkézen forgó meghatározások ugyanis nem egy esetben nemcsak tudományos megfigyeléseken alapulnak, hanem tükrözik a megfigyelő előfeltevéseit is. A kifejezés koránt sem egyértelmű. Örökölt vagy születés után kialakult, esetleg kialakított magatartásmódot jelöl, mely az azonos nemű személy iránti domináló, vagy hosszabb-rövidebb ideig tartó szexuális vonzalomban nyilvánul meg. Korábban psychopatológiai jelenségnek tekintették, napjainkban azonban általában a szexuális orientáció változatának vélik, amely genetikus, a terhesség alatt vagy később, az ideg- vagy hormonrendszer fejlődésében kialakult eltérésekkel, esetleg a korai gyermekkorban, vagy a későbbi társadalmi életben szerzett tapasztalatokkal magyarázható. Az eddig felsorolt tényezők szerepének értelmezésében és a jelenség gyökerének magyarázatában nincsen összhang, kivéve azt a “biztosnak tartott” megállapítást, hogy ez a normális szexuális orientáció variánsa csupán , és nem perverzió, nem is rendellenesség, vagy társadalmi értelemben vett deviáció.
A homoszexuális orientációt sem, a zsidó-keresztény hagyomány sem, a klasszikus világ sem a középkor nem ismerte, noha a “fiúbarátság” (pederastia) és a homoszexuális prostitúció elterjedt jelenség volt a görög-római világban. A homoszexuális cselekedetet megjelölő kifejezésekkel ellentétben az orientációt jelentő szó sem a héber, sem a görög, sem pedig a latin nyelvben nem található. A zsidó és a keresztény erkölcshagyomány mindig elítélte a cselekedetet, de nem egyenlő szigorral, és nem is mindig ugyanazzal a megokolással. A keresztény világ jogrendszere büntette is a 19. századig. Legtöbb nyugati joghatóság csak a huszadik században hatálytalanította az idevonatkozó törvényes szankciókat.
A homoszexuális orientáció és cselekedet megkülönböztetése a modern magatartástudomány kezdetére, mintegy száz évre megy vissza csupán. A ” homosexualität ” kifejezés először egy 1869-ben, Lipcsében kiadott németnyelvű nyomtatványban látott napvilágot; két évtizeddel később bejutott az angol nyelvbe is. Az orvos- és magatartástudomány ekkor kezdett foglalkozni az orientáció kérdésével, és azt elmebetegségnek, pontosabban a paranoia és tudathasadás patologikus megnyilvánulásának tekintette. Ez a vélemény, és a rendelkezésre álló gyógyító eljárások agresszív alkalmazása lényegében nem változott az 1940-es évekig. A Changing Our Minds (Elménk Megváltoztatása) című dokumentumfilm tanúsága szerint, amit James Harrison készített 1992-ben, ösztrogén injekció, méhmetszés, lobotómia, elektokonvulziós kezelés valamint a kasztráció is szerepelt az eljárásmódok között, melyek szinte mindig sikertelennek bizonyultak. Csak Alfréd Kinseynek és társainak kutatásai változtatták meg ezt a felfogást 1948 után. Felméréseik az Egyesült Államokban, és később más országokban is, ismételten azt mutatták, hogy a férfi lakósság 10%-ának pubertás utáni szexuális életét homoszexuális hajlam dominálja legalább három évig, és 4%-uk egész életére megtartja azt. Már Kinsey adatai is utaltak arra, hogy nők esetében jóval ritkábban fordul elő, mintegy fele a férfiak közötti jelenségnek. Ezeket az adatokat csak az elmúlt öt év újabb és megbízhatóbb módszerekkel végrehajtott felmérései változtatták meg, lényegesen csökkentve a jelenség gyakoriságát.
Kinsey kutatásai a terápia sikertelenségét is bizonyították, legalább is abban az értelemben, hogy az állandó jellegű homoszexuális orientáció nem változott meg még akkor sem, ha a páciens heteroszexuális kapcsolatba lépett [. A homoszexuális orientáció pszichopatológiai profiját sem sikerült összeállítani. Evelin Hooker 1956-ban olyan harminc homoszexuális és harminc heteroszexuális fiatalember profilját állította össze, akik soha sem vettek részt pszichoterápiában. A vizsgálat anyagának kiértékelését három szakemberre bízta, akik sem a vizsgált személyeket, sem szexuális orientációjukat nem tudták azonosítani. A kiértékelők az anyag feldolgozása után sem tudták megkülönböztetni a homo- és heteroszexuális résztvevőket. A normális és patologikus sajátságok egyenlő arányban mutatkoztak mindkét csoport profilján. Ezt a megállapítást ismételten igazolták más vizsgálatok is.
Ezért 1973-ban az Amerikai Pszichiáterek Társulata úgy döntött, hogy a jelenséget nem lehet betegségnek tekinteni. Jelenleg ez a világszerte elfogadott “hivatalos” szakfelfogás. A terápiáról ugyan nem mondtak le, de ez manapság rendszerint azt jelenti, hogy az orientáció felismerésében, annak elfogadásában, és abban adnak segítséget, hogy hogyan élhetnek “egészséges” és megelégedett életet a saját nemük tagjaival kialakított kapcsolat keretei között.Más szóval, a homoszexuális orientáció okozta szorongás és stressz (homosexual orientation distress) lelki betegséggé, a cselekedetre vonatkozó negatív erkölcsi ítélet pedig “fel nem ismert homofóbiává” vált. Manapság ezeknek “kezelését” tekinti feladatának a magatartástudomány. Olyan véleményt is lehet hallani, amely megtiltaná a terápiát minden olyan esetben, amikor az orientáció megváltoztatása céljából igénylik azt.
Az erkölcsi értékelésnek figyelembe kell vennie a biológia , a genetika és, a magatartástudományok területén kialakult véleményeket is. Ezért röviden össze kell állítanunk azt a képet, melyet ezek a tudományágak adnak a jelenségről, választ keresve a következő kérdésekre: 1. abnormálisnak, vagy patologikusnak tekinthető-e, és 2. az emberi szabadságtól független meghatározó tényezőkben gyökerezik-e az orientáció, 3. lehetséges-e annak megváltoztatása, “gyógyítása,” és végül 4. a pszichológiai “egészséghez” szükséges-e a szexualitás erotikus cselekedetekben kifejezett megnyilvánulása?
A homoszexuális orientáció alatt, a jelenség bizonyos mértékű leszűkítésével, az azonos nemű személyek felé irányuló tartós erotikus és érzelmi vonzalmat értjük; amint a bevezetőben már meghatároztuk, a homoszexuális cselekedetet pedig olyan szexuális kielégüléshez (orgazmushoz) vezető cselekményt jelent, melyet azonos nemű személyek végeznek egymással. Ismert az a tény, hogy az ember képes homoszexuális cselekedet végrehajtására anélkül, hogy ilyen beállítottsággal rendelkezne, és a beállítottsággal sem jár együtt szükségszerűen annak erotikus cselekedetekben kifejezett megnyilvánulása. Nem könnyű feladat tehát sem a cselekedetek, sem az orientáció kategorikus meghatározása; ezeket ugyanis sokszor a fekete-fehér, a homo- vagy heteroszexuális értelmezés helyett a kettő közötti skálán lehet csak megjelölni. Mindez nagyon megnehezíti a statisztikai módszerekkel történő ténymegállapítást.
Az a megállapítás, hogy az orientáció nem tekinthető betegségnek önmagában nem ad magyarázatot sem létrejöttére, sem a létrehozó tényezők mivoltára. Ezekre a kérdésekre a biológia és a genetika területén kell először választ keresni. A biológiai abnormalitás egyik régebbi érve az volt, hogy az orientáció kizárja, vagy jelentősen csökkenti a reprodukcióban való részvételt. Manapság azonban a szociobiológia ezt a tényt előnynek tekinti. Túlnépesedés esetén a faj előnyére szolgál az, ha egyes csoportjai, például a homoszexuálisok, nem szaporodnak. Ezt a jelenséget meg lehet találni az állatvilágban is, amikor életterük jelentősen leszűkül.
1. Patkányokon végrehajtott kísérletek a hatvanas években azt sejtették, hogy endokrinológiai magyarázata van a jelenségnek. A kutatók abból a feltevésből indultak ki, hogy a hím és nőstény agyrendszer azonos. A hetvenes évekre azonban bebizonyosodott, hogy a hím patkányok agyrendszerében szexualitásukra jellemző különbségek vannak, melynek kialakulásához a hímeknek életük első öt napjában megfelelő mennyiségű tesztoszteron hormonra van szüksége. Ennek hiányában nőstény aggyal nőnek fel a genetikusan hím állatok, aminek következménye viselkedésükön is kimutatható. Más szóval, a nőstényagy a patkányfejlődés alapterméke, a hímagyat meghatározó eltérések létrejöttéhez sajátos hormonhatásra van szükség. A hetvenes évek végére a szexualitásra jellemző két strukturális különbséget is kimutattak a patkányagyban, pontosabban a hipotalamuszban. Kiderült, hogy az agysejtek összeköttetését több szinaptikus membrán biztosítja a nőstényagyban, és a hipotalamusz egy sejtcsoportja szemmel láthatóan nagyobb a hím agyában. Ezt felfedezője, Roger Gorski “a szexuálisan dimorfikus magnak” (sexually dimorphic nucleus) nevezte el.
2. Néhány éven belül hasonló morfológiai eltéréseket az emberi agyban is találtak. 1982-ben Christine de Lacoste-Utamsing és Ralph Holloway megállapították, hogy az agy hemiszféráit összekötő “corpus callosum” egy része, a “splenium”, szemmel láthatóan nagyobb a női agyban. Noha ezt a felfedezést mások kutatásai nem erősítették meg mégis általánosan elfogadottá vált. Egy holland kutató, Dick Swaab, a szexuálisan dimorfikus mag emberi változatát is megtalálta. Ugyanez a kutató 1990-ben azt is megállapította, hogy ez az úgy nevezett “suprachiasmatic nucleus” majdnem kétszer akkora homoszexuális férfiakban, mint heteroszexuális társaikban. Ez volt feltehetően a szexuális orientáció első anatómiai jele. Ez a szerv azonban nem a szexuális funkciókat szabályozza, tehát a felfedezett különbséget nem oknak, hanem okozatnak kellett tekinteni.
Simon LeVay, a kérdés legismertebb kutatója, ezért a hipotalamusz elülső lebenyében, melynek többek között a szexuális magatartás irányításában is szerepe van, négy idegsejt csoportot vett további vizsgálat alá (kötőszöveti csomók, INAH 1, 2, 3, 4). Ezek közül a második és harmadik a férfiak agyában lényegesen nagyobb, mint a női agyban, gombostű fej nagyságúak. Boncolási vizsgálatok alapján úgy találta azonban, hogy ez a két sejtcsoport homoszexuális férfiak agyában csak akkora, mint a heteroszexuális nőkében. Leszbiánus nők agyszövete nem állt rendelkezésére. Ebből arra következtetett, hogy a magatartásbeli eltérés biológiai eszközökkel történő vizsgálata lehetséges, noha ezt nem szabad élesen szétválasztani a pszichológiai vizsgálatoktól. Véleménye szerint ugyanis az emberi magatartás biológiailag és kulturálisan meghatározott tényezőit ugyanaz az agy rögzíti. A különbség csupán a kutatás módszerében található, az egyik, a molekuláris szinten zajlik, a másik pedig a tudatos vagy tudat alatti magatartás szintjén. Az 1991-ben közzétett vizsgálatainak eredménye még vitatott; elismert módszertani fogyatékosságai is voltak tanulmányának. A holttestből vett szövettani megállapítások sem mindig érvényesek egyértelműen az élő szervezetre. Jelenleg ő a corpus callosum szexualitásra jellemző morfológiai sajátosságaival foglalkozik. Ha megállapításai általános érvényt szereznek is, a levonható következmények csak részeredménynek tekinthetők. Anatómia nem kórtan, morfológiai különbségek a szexuális orientáció következményei is lehetnek, de ebben az esetben is jelzik a mélyebb szinten folytatandó kutatás irányát. Ez jelenleg a hormonrendszer és a genetika területén zajlik.
Más neurofiziológiai vizsgálatokból az is kiderítették, hogy amíg heteroszexuális férfiak esetében a bal agyfélteke dominál, homoszexuális férfiakra a két félteke egyenrangúbb és kiegyensúlyozottabb működése jellemző. Ennek okát, a féltekéket összekötő kérges test, a corpus callosum már említett különbségében találják. Ez homoszexuálisok esetében mintegy 34%-kal több idegrostot foglal magában, a nőkhöz hasonlóan lehetővé téve a két félteke intenzívebb együttműködését. A férfi-női gondolkodásmód jellegzetes sajátosságai is megváltoznak. A nőkre jobb verbalitás, a férfiakra jobb térbeli tájékozódási képesség jellemző. Homoszexuális férfiak esetében azonban a verbalitás jobb a térbeli tájékozó képesség rosszabb heteroszexuális társaikhoz viszonyítva. Leszbiánus nők esetében viszont pont ennek ellenkezője mutatkozik. A homoszexuális agy tehát mintegy átmenetet képez a heteroszexualitásra jellemző különbségek között.
3. A tesztoszteronnal injektált nőstény patkány hím módjára közelíti meg a nőstényt és az ösztrogénnel injektált kasztrált hím nőstényként viselkedik a normális hímmel szemben. Ezeknek a megfigyeléseknek a birtokában a hetvenes években felmerült az a feltevés, hogy a homoszexuális beállítottság pszeudo hermaphroditizmusnak tekinthető. Ezek a személyek férfi testtel de agyukban női szexuális magatartást okozó idegközponttal rendelkeznének, melynek következtében alacsonyabb tesztoszteron és magasabb ösztrogén szint lenne a vérrendszerükben, és ez okozná a magatartásbeli eltéréseket. Ilyen hormonális különbségeket azonban a vizsgálatok nem tudtak felmutatni homoszexuális férfiakban.
A születés előtti hormontúltengés lehetősége volt a következő feltevés. Közvetlen kísérleti és megfigyelési lehetőségek híján a kongenitális mellékvese nagyobbodás (congenital adrenal hiperplasia) vizsgálata szolgáltatta ehhez az alapot. Ebben az állapotban egy enzim hiba miatt a magzat mellékveséje nem cortisolt termel, hanem androgén hormonokat, melyek az egyén másodlagos maszkulinitását határozzák meg. Mivel a szükséges enzim hiányában az agy nem állítja le ezt a folyamatot, a magzatban androgén túltengés jön létre, és a megszületett leánygyermeknek a női nemi szervek mellett hímvesszője is lesz. Ezen sebészeti eljárással segíteni lehet, de a hormontúltengés agyra gyakorolt feltételezett hatása következtében az így születetett nők 37%-a leszbiánus vagy biszexuális magatartást tanúsít, az akkor átlagosnak vélt 2-4%-kal szemben. Ezt állapította meg 1984-ben John Money, a Johns Hopkins Egyetem szexualitás kutatója. Ezt a megállapítást azonban nem tartják általános érvényűnek a mai napig sem. Ha a születés előtti hormontúltengés teóriája helyes lenne, akkor a homoszexuális orientációval rendelkező férfiak között is nagyobb arányban találnának endokrinális zavarokat és ivarszervi elváltozásokat, ennek azonban semmi jele sincsen. Heino Meyer Bahlbung 1990-ben összesítette ezeket a kutatásokat és a legtöbb vizsgálatot módszertanilag megbízhatatlannak találta. Megállapításaik alternatív értelmezését tehát nem lehet kizárni, mondta. Ennek ellenére véleménye szerint az endokrinológiai vizsgálatok lehetőségei még nem zárultak le
4. Ha a szexuális orientáció kialakulásában hormonális tényezők is szerepet kapnak, mi befolyásolja a hormonokat? Erre a kérdésre a genetikus szinten végzett kutatásokban kell keresni a választ. A hatvanas évek óta ismert jelenség a dorzofilia röntgensugárzással létrehozott mutánsa, az a hím muslinca, mely hímekkel igyekszik szexuális kapcsolatot teremteni. Egy évtizeddel később Jeffrey Hall, a Brandeis Egyetem kutatója megállapította, hogy ezek a mutánsok hím és nőnemű muslincák felé egyaránt mutatják a “szexuális vonzalom” jeleit, azt, hogy közösülnének velük; és el is fogadják más hímek közeledését, amit a normális hímek visszautasítanak. Ez a jelenség több száz generáción keresztül is kimutatható, noha a reprodukcióban nem vesznek részt. Egy recesszív genetikus rendellenesség átöröklésének produktumai ezek a rovarok. Amikor a fogyatékosságot okozó genetikus információt a pározó hím és nőstény egyaránt hordozza, utódaik egy bizonyos százaléka ezzel a magatartással jön létre. Biszexuális “orientációjukra” jellemző morfológiai eltérést (dimorfizmust) is mutatnak. A normális hím dorzofilia potrohán egy izom található, az ismeretlen célt szolgáló “Lawrence izom”, mely sem a normális nőstényen, sem a biszexuális mutánson nincsen meg. Ha a homoszexuális orientáció genetikus okokra vezethető vissza az emberben is, akkor feltehetően annak létrejöttét is hasonló folyamattal lehetne magyarázni. A dorzofilia esetében a kutatók várhatóan meg fogják találni ennek a rendellenes magatartásnak a genetikus okát. A kérdéses gén a harmadik kromoszómajobb karján van, a rendellenes molekuláris kombináció pontos meghatározása a még megoldatlan feladat. Ennek birtokában hasonló eltérések kutatása megkezdődött az emberi sejt genetikus struktúrájában is.
A mutáns dorzofilia viselkedésének biszexuális magatartásként történő magyarázata önmagában is kéréses. Szerepet játszik-e viselkedésükben a szexuális “vonzalom” vagy “kielégülés” igénye, vagy a megfigyelt jelenségeknek egészen más a magyarázata? A válasz ezekre a kérdésekre nem egyértelmű, nem lehet ugyanis kizárni antropomorfikus feltevések esetleges hatását, azt a veszélyt, hogy emberi magatartásból leszűrt feltevésekkel magyarázzuk a rovaron megfigyelt jelenségeket. A megfigyelések alapján mindössze annyit lehet megállapítani az ilyen muslinca viselkedéséből, hogy a mutáció a biszexualitás utánzását idézi elő. A jelenség genetikus magyarázata is nagyon távol áll az emberi szexualitás sokrétű sajátosságainak értelmezésétől. A muslinca és az emberi DNA közötti analógiára sok példa van, ezek megállapítása nem jelent lényeges nehézséget. Az emberi homoszexualitás azonban minden bizonnyal több genetikus és nagyon sok más tényezőre visszavezethető jelenség. Ezért nem valószínű, hogy létezik olyan genetikus információ, amelynek a dorzofilia esetéhez hasonlóan kizárólagos szerepe lenne az ember homoszexuális magatartásában, állítja Geoffrey Hall.
Hasonló következtetésre jutott Aaron Greenberg és Michael Baily is. Mint minden magatartásmódnak, így a homoszexualitásnak is megtalálható a biológiai magyarázata egy bizonyos szinten. Ebből azonban nem lehet a személyes viselkedésre vonatkozó egyértelmű törvényes vagy erkölcsi következményeket levonni. Hasonlóan érvel Paul Jay is. A homoszexualitás pusztán biológiai alapokon történő vizsgálata kudarcra van ítélve, mivel ezek a tényezők a személyes tapasztalatok és a pszichoszociális helyzet komplikált rendszerében foglalnak helyet. A genetikus tényezők szerepét azonban nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Erre utal az a megfigyelés is, mely szerint, ha egypetés ikrek egyike homoszexuális orientációval rendelkezik, akkor ikertestvérének 52%-os esélye van ugyanerre, még akkor is, ha nem együtt nőttek fel. Ugyanez az arányszám kétpetéjű ikrek között 30%, a testvérek között pedig csupán 10% körül található. Az 52%-os arányszám arra is utal azonban, hogy a homoszexuális orientáció kialakulásában nem átöröklött tényezőnek is van kb. 50%-os szerepe.
5. A 90-es évek elejétől a genetikus magyarázat egyre nagyobb teret kapott a szakirodalomban. A Colorado Institue of Behavioral Genetics kutatói harminchárom homoszexuális testvérpár DNS elemzéséből arra következtettek, hogy az X kromoszóma hosszú karjának q28-as régiójában találtak egy olyan gént, amely a vizsgáltak többségével ellentétben heteroszexuális testvéreikben és leszbikus nőkben nem található. Azóta az is bebizonyosodott, hogy ez a gén a homoszexuális férfiak 80%-ában megtalálható. Ez genetikai hajlamot jelent nemi fejlődési zavar kialakulásához, ami azonban csak külső provokáló tényezők hatására jelenik meg (pl. születés előtti hormonhatás, vagy kamaszkori tapasztalatok). Ennek a lappangó öröklődésnek a lényege az, hogy az anya csak hordozza a homoszexuális hajlamot meghatározó gént, fiúgyermekeinek 50%-os esélye van a gén örökléséhez, a leánygyermekeinek pedig ugyanekkora esélye van arra, hogy örököljék azt annak hatása nélkül, és fiaiknak továbbadják.
Hetvenhat homoszexuális férfi családvizsgálatából az derült ki az Egyesült Államokban, hogy fiútestvéreik 13,5%-a homoszexuálisnak bizonyult; a másodfokú rokonaik között, az anyai ágú nagybácsikban és unokaöccsökben is 7,5%-os a homoszexuális hajlam. Ezek a számok statisztikailag jelentős eltérésre utalnak; a férfilakosságra általában jellemző 4%-os gyakoriság több mint háromszorosát illetve majdnem kétszeresét jelentik. A többi férfi rokonok között nem találtak eltérést az átlagtól és a nőrokonok között sem találtak leszbikusokat. Ikervizsgálatok is, megerősítették a hajlam genetikus eredetét. Az egypetés ikrek genetikus információja teljesen, a kétpetés ikreké pedig 50%-ban azonos; az utóbbiak genetikailag különböző időpontban megszületett testvérekhez hasonlíthatók. Ez a különbség lehetőséget biztosít az öröklődés és a környezeti hatások felbecsülésére, melynek mindkét csoport egyaránt ki van téve. Egypetés ikrekben tehát az átörökölhető sajátosságok és fogyatékosságok egyenlő mértékben megtalálhatók, kétpetés ikrekesetében ez a lehetőség jóval kisebb. Külső hatásokkal előidézett sajátosságok viszont mindkét ikercsoportban egyenlő gyakorisággal fordulnak elő.
Az említett ikervizsgálatot mindkét nem tagjaira kiterjedt. Leszbikus nők között száznyolc ikerpárt értékeltek ki. Kiderült hogy, ha az egypetés ikerpár egyik tagja leszbikus, akkor az esetek 48%-ában a másik is az. Ez az arány kétpetés ikrek esetében csak 16%. Ehhez nagyon hasonló módon az egypetés ikrek nőtestvérei közül is 14% bizonyult leszbikusnak. Örökbefogadott leánytestvérek között csak 6%-ban találtak leszbikusokat. A férfilakósság 4%-os átlagához nagyon hasonlóan a leszbikus ikrek fivéreinek 5%-a volt homoszexuális. Egy amerikai kutatócsoport már 1980 óta gyűjt adatokat olyan férfi ikerpárokról, melyeknek egyik tagja homoszexuális. Hatvanegy ilyen ikerpár és három hármasiker szexuális beállítottságát dolgozták fel. Homoszexuális orientáció 67,5%-ban volt megtalálható egypetés ikerpárok mindkét tagjában, kétpetés ikerpárok esetében ez az arányszám 30,4% volt. A hármas ikrek között két pár estében két testvér volt egypetés, mindketten homoszexuálisnak bizonyult; a harmadik heteroszexuális volt. A harmadik esetben mindhárom testvér egypetés volt és homoszexuális orientációval rendelkezett.
Mindebből arra lehet következtetni, hogy a férfi és homoszexualitásnak egyaránt átörökölt genetikai alapja van. Ennek a hajlam kialakulásában betöltött szerepét csak tág határok között lehet megállapítani, és mintegy 30-70 százalékra lehet becsülni. A hajlam provokálásában, azaz annak kialakulásában azonban külső hatásoknak is jelentős szerepe van. A többé-kevésbémegbízható számítások szerint a külső, főleg születés utáni hatások szerepe 50%-ra becsülhető. A férfi és női homoszexualitás általában nem fordul elő ugyanabban a családban, tehát ezek kialakulásában eltérő genetikai tényezők játszanak szerepet. Erre utal az a tény is, hogy a jelenség férfiak és nők esetében jelentősen eltérő sajátosságokat mutat.
A homoszexuális férfiak jelentős többségének életében az első élmény már megjelenik a kamaszkorban. Ha egy férfinek 30-35-éves koráig nem volt ilyen élménye, akkor valószínűleg később sem lesz. Nők esetében az első élmény lehetősége 50 éves korig változatlanul fennáll. A homoszexuális férfiaknak sokkal több azonos nemű partnere van, mint a heteroszexuálisoknak. A leszbikus kapcsolatok szilárdabbak és tartósabbak is. Kimutatható azonban az is, hogy az “állandó” jellegű hajlam fenntartásához a heteroszexuális érdeklődés tudatalatti visszafojtására is szükség van.
A genetikus, vagy más biológiai tényezők ismerete segítséget jelenthet jelenleg még ismeretlen etiológiájú betegségek megértésében is, de ezek nem adnak alapot az erkölcsi értékeléshez, valójában nem is szükségesek ehhez. Nincsen szükség például a balkezesség genetikus meghatározójának ismeretére ahhoz, hogy megállapíthassuk a jelenségről, hogy az nem szabadon választott, állandó, nem patologikus jellegű viselkedésmód, amely a lakósság bizonyos hányadában mindenütt megtalálható. A genetikus információ segít a jelenség pontosabb megértésében, és a kialakult előítéletek leküzdésében, de önmagában nem ad kiindulópontot a balkezes személy erkölcsi társadalmi, vagy vallásos megítéléséhez. Hasonló a helyzet a homoszexuális orientációval is. Az erkölcsi ítéletnek szüksége van a természet- és magatartástudományok megállapításaira a jelenség pontos megértéséhez, de az elsősorban nem az orientációra, hanem a személy szabad és felelős magatartására vonatkozik. Az orientáció erkölcsi értékelése annyiban lehetséges és szükséges, amennyiben bizonyítható, hogy szabad elhatározásnak is szerepe van benne. Ennek eldöntése azonban nem tekinthető a természettudományok kizárólagos feladatának.
Amint már jeleztük a patológia kérdésére “hivatalosan” tagadó választ ad a magatartástudomány, annak ellenére, hogy az 1974-ben megfogalmazott APA állásfoglalást nem annyira az akkori tudományos érvek, mint inkább szociális és politikai megfontolások tették indokolttá; az a nagyon is gyors ütemű társadalmi átalakulás, mely a hetvenes évek közepén zajlott Észak Amerikában és valamivel később Nyugat-Európában. Ebben a folyamatban a homoszexuális polgárjogok védelme sürgősebb feladattá vált, mint a patológia kérdésének vizsgálata. Ezért a vitát a szokástól elérően olyan gyorsan lezárták, hogy valójában a kérdés tudományos mérlegelésére nem maradt idő. Egy felmérés szerint az Egyesült Államokban gyakorló pszichiáterek 69%-a 1978-ban még úgy vélte, hogy a homoszexualitás “rendszerint patológiás társadalmi beilleszkedést jelent”.
1. Az orientáció abnormalitásának, patológikusságának mérlegeléséhez figyelembe kell venni annak statisztikai gyakoriságát , a személyes szorongás mértékét , és az adaptáció , valamint a társadalmi deviáció kérdését. Az egész életre kiterjedő hajlam aránylag nem gyakori, de figyelmet érdemlő jelenség; a felnőtt férfi lakosság körében manapság a felmérések 1-3%-ra becsülik. Kinsey adatait ma már nem fogadják el, már csak azért sem, mivel a vizsgálati alanyok jelentős hányadát a börtönök lakói közül választotta, ahol közismerten nagyobb arányban találhatók a homoszexuális tapasztalattal rendelkezők, mint a lakosság átlagában. Tudnunk kell azonban azt is, hogy a patológia meghatározásában a jelenség gyakorisága nem döntő szempont. A normális és abnormális magatartás közötti határvonal megállapítása bizonyos mértékig mindig tetszőleges.
A felmérések általában azt bizonyítják, hogy stressz és érzelmi zavar nem található nagyobb arányszámban homoszexuális emberek között, mint a lakósság átlagában. Egy korábbi felmérés az öngyilkossági tendencia, egy másik az iszákosság és droghasználat magasabb arányszámát mutatta ki. Ezeknek a tendenciáknak a megnyilvánulását azonban nem lehetett az orientációval kapcsolatba állítani. A neurotikus tendencia gyakoriságából sem bizonyítható, hogy az orientáció jelentős személyes szorongással vagy stresszel lenne összekapcsolva. Ezeket a tüneteket inkább a társadalmi életben tapasztalt diszkrimináció és a homofónia hatásának tulajdonítják a vizsgálatok.
A társadalmi beilleszkedés kérdésében sem lehet egyértelmű képet kapni. Az orientáció nem akadálya a produktivitásnak. Az élet minden területén találhatók nagy eredményeket elérő híres emberek, akik homoszexuális beállítottságukról is ismertek. Az orientáció és a siker közötti kapcsolat azonban nem szükségszerű; hasonló asszociációtföl lehet állítani az orientáció és deviáns viselkedés között is. Ez is előfordul ugyanis minden társadalmi rétegben. A társadalmi beilleszkedésről tehát csak annyit lehet mondani, hogy feltűnő eltérések nem mutathatók ki a heteroszexuális társadalom tagjaival szemben.
A kapcsolatfenntartásra való képesség az abnormalitás egy másik vitatott mércéje. A vita a normális kapcsolattartás sajátosságainak meghatározásában rejlik. A lesbianus nők nem térnek el a társadalom heteroszexuális tagjaitól, de a homoszexuális férfiak kapcsolatait rövidség és nagyfokú promiszkuitás jellemzi. Bell és Weinberg 1978-ban egy nagy de nem vaktában kiválasztott csoport vizsgálata alapján úgy találta, hogy ezeknek a kapcsolatoknak csak 10%-át lehet szoros és a monogám viszonyhoz hasonlónak tekinteni. A fehérbőrű homoszexuális férfiak 28%-a 1000 vagy több partnerrel érintkezett, és csak 17%-uknak volt 50-nél kevesebb szexuális társa. Tehát ennek a csoportnak 83%-a 50 vagy annál több személlyel lépett szexuális kapcsolatba; 79%-uk azt is állította hogy partnereiknek több mint fele idegen személy volt.
Az egynejű kapcsolatokon belüli hűség és a kapcsolat tartóssága régebben a társak pszichológiai egészségének mércéje volt, manapság azonban ezt egyre ritkábban használják a magatartástudományban. Ha a régebbi magatartást fogadjuk el mérvadónak, akkor kétségtelen, hogy a homoszexuális férfiak kapcsolatai patologikus tüneteket mutatnak, ha azonban a heteroszexuális kapcsolatoknak a “szexuális forradalom” idején, a hatvanas és hetvenes években kialakult sajátosságait vesszük alapul, ezt a megállapítást nem lehet biztosnak tekinteni. Nem szabad elfelejteni azonban azt sem, hogy a legújabb adatokból arra lehet következtetni, hogy a heteroszexuális házassági kapcsolatokat ismét a konzervatívabb szexuális magatartás jellemzi, a nyugati társadalmakban. Az AIDS veszély közismertté válása hasonló tendencia kialakulására utal a homoszexuális kapcsolatokban is.
Az analitikus pszichológia, normális fejlődésre vonatkozó kritériumai alapján, ma is regresszív megnyilvánulásnak tekinti az orientációt. A normális személyfejlődés végső pontjának ugyanis a heteroszexualitást tekintik, melynek hiánya patologikus társadalmi beilleszkedést jelent. A normalitásnak ezt a megfogalmazását azonban más pszichológiai iskolák általában nem fogadják el. Hasonlóan leegyszerűsített magyarázatnak tekintik manapság azt a véleményt is, mely szerint az orientáció a nemi azonosulás (gender identity) vagy szerep zavarában rejlik. Paul Jay visszautasítja azt a véleményt is, amely szerint a gyermekkori szexuális azonosulásban (gender identity) bekövetkezett zavar következménye lenne az. A gyermekkorban előforduló nemiségre jellemző magatartás áthasonulás (cross-gender behavior) és a felnőttkori homoszexualitás kapcsolatba állítása a szexuális azonosulás és az orientáció hibás megkülönböztetésére, valamint az emberi és patkányokon megfigyelt viselkedés pontatlan megkülönböztetésből kialakított feltevésekre épül. Ez jellemzi John Money hetvenes években végzett munkáját is; ő nem tett különbséget a homo- és biszexualitás között, és nem vette figyelembe az ideiglenes homoszexuális viselkedés jelenségét sem. A jelenség kulturális és szociális helyzetből kiszakított ilyen vizsgálata nem tudományos érdekek szolgálatát álcázza, állítja Paul Jay.
Ha a társadalmi deviáció kérdésében a többség gyakorlatát és véleményét tekintjük mérvadónak, akkor a cselekményt és az orientációt egyaránt abnormálisnak kell tekinteni, az elmúlt évtizedek felmérései alapján. De még ma is kimutatható ellentét van a magatartástudomány elfogadott gyakorlata és a közvélemény idevonatkozó álláspontja között. Ezt már csak azért is nehéz megmagyarázni, mivel Allen Bergin felmérése szerint még 1988-ban is a pszichoterapisták 57%-a azt vallotta, hogy a “heteroszexuális kapcsolat előnyben részesítése” a pszichológiai egészség egyik fontos kritériuma.

Egy megjegyzés! A www.S1EX.com oldalon színvonalas adult tartalom található.